Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Virág Zoltán: Az élmények koloritja (A folyó, a delta és a tenger kulturális alakzatai a symposionista költészetben és prózában)
Virág Zoltán Az élmények koloritja (A folyó, a delta és a tenger kulturális alakzatai a symposionista költészetben és prózában) A hátrálva haladás rákszerű mozgásából kiépített perspektíva, s benne a folyó meg a tenger árnyalatainak regisztrációs eljárása a térelképzelés lehatároltságának megszüntetéséből és a látás korlátain túljutó szín-misztikából született meg Tolnai Ottó korai regényében valamikor az 1960-as évtized első felében. Az Új Symposionban 1965-től folytatásokban közölt Érzelmes tolvajok térfelfogása és időkezelése a dimenzionáltságot, az egyszerre monokróm és polikróm rétegzettséget szemrevételezte a fény törésének, az ürességnek ama fokozataiig kiterjedően, amelyekben „metafizikai kategóriává válik a szürkeség". A Gerilla-dalok (1966) „homokzsák szívű" folyója, „pannónhatalmi" csöndessége, az 1967- ben publikált Tiszavirág című költemény „ugrálókötélként" evokált Tiszája, a Domonkos Istvánnal közösen készített Valóban mi lesz velünk (1968) kötet Balaton című alkotásának „Pannon-fenék" miniatúrája, vagy a szintén 1968-ban megjelent Ikarusz köszöntésének „azúr víkendezése" a tér elemeit és az idő koordinátáit tartalmi keretként, fordulási irányok, belépési pontok, csatlakozási vonalak, tartózkodási szakaszok, elágazási módok összegységeként, kronológiai előzmények, lefolyási menetek, temporális illeszkedések, utófázisok együttállásaként határozta meg ekkoriban. A folyóval és a tengerrel összhangban kialakított transzhumán szimbiózis központi kategóriájává a delta lép elő 1969-70 táján, s egyre több elbeszélésben, kisprózái alkotásban tűnik fel a folyóvölgyekkel, tómedrekkel, valamint a tengerrel összhangban létrehozott koncentráltsága. (1972) című szöveg a Tisza, a Neretva és az Adria egyszerre elvonatkoztatott és testközeli jellegét tudatosítja, az „alvilági felhők" (1972) a vizek zúgásával, zihálásával, morajlásával, cseppenkénti csatomázódásával szólaltatja meg, hangolja be a „delta hajszálcsöves nagy hangszerét", a Gogol halála (1972) kötet darabjaiban pedig a gubancolódások, gyűrődések formáival, színképeivel vet számot „a semmiségek custosa"1. Az élő víz a színek kilúgozója, a tudatmélyi örvénylések, szivárgások metaforája, mindent felölelő archetípus, eleve létező idea, s a folyó, a delta, a tenger konceptuális karaktere már egy megnövelendő létszféra vízgazdagságában és vízgazdálkodásában érvényesül és teljesedik ki az 1970-es évek második felében. Az Új Symposionban 1969-ben és 1970-ben publikált többrészes nagyesszé, a Delta avagy út a mai vajdasági költészethez a deltát a túliság letéteményesének tekintve hiperobjektivizálja. A delta egyszersmind vizuális és piktoriális transzformáció, a fények és a színek hatalmas áteresztő felülete, a lágyítások, feloldódások, elkeveredések, belesimulások gyűjtőterülete. A kölcsönhatások, egymásba áramlások, az úton létek és 1 Bányai János, Könyv és kritika, Újvidék, Forum, 1973, 58. 6
