Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Kántor Lajos: A "szükséges" és a "jó"
az „összeegyeztethetetlen mindenfajta hitvitázó elvakultsággal", egyoldalúsággal, a költői belső és külső formák területére nem lehet átvinni a világszemléleti egyértelműséget; nem lehet szembeállítani Majakovszkijt Becherrel, Eluard-t Tvardovszkijjal. Hogy Dán Klára recenziója miért tetszett, ma nemigen tudom megmagyarázni, az asztronautikáról folytatott diskurzus pozitív fogadtatása érthetőbb. Jánosházy Székely Jánossal folytatott polémiájában, a Horváth István verskötetét s a mellette kiálló kritikusokat védelmébe vevő vitacikkében érdekelt voltam, minthogy én is méltattam a Krizantémok című verseskönyvet. Jánosházy keményen bírálta Székely János „szűk, mondhatni vulgáris" realizmusfelfogását, és „elvitathatatlan költői tehetsége", gáttalan művészi fejlődése érdekében figyelmeztette vitafelét: „a merev esztétikai kánonok tisztelete saját költészetét fenyegeti". Ennek nyílt kimondását azért is „jónak" nyilváníthattam, mert Székely mint az Igaz Szó versszerkesztője a fiatalokkal (a majdani Forrás sál) szemben is ugyanezt a merev esztéticizmust érvényesítette. Megjegyzés (bejegyzés) nélkül maradt - többek közt - Lászlóffy Aladár szolgálatos („szükséges"?), szabvány ünnepi verse (Harcokfénye), Bajor Andor hasonlóan ünnepi publicisztikája (Új hazai földrajz), Szíves Sándor (Találkozás Bukaresttel) és Veress Zoltán prózája (Ölelő tenger). Annál több széljegyzetet találok Herédi Gusztáv főlaptesti vívmány-szövegéhez (Parasztságunk kollektivista életformája). Több bekezdéséhez is odaírtam: „hamis!" - sőt azt is, hogy „felolvasni!", vagyis a lapbírálaton résztvevőket szembesíteni az 1961 őszén is szembetűnően primitív szöveggel. Álljon itt egyetlen kiragadott mondat, emlékeztetőül: „Az élet biztonságosságára vall, hogy a kollektivisták már nem vetnek magas díszágyakat, hanem nyugodtan alusznak a párnákon, lepedőkön." A faluhoz (a mezőségi Székhez) közelebb álló, néprajzosként a vidéket járó - és időnként a Korunknak riportokat hozó - Nagy Olga jobb minősítést kap tőlem a Fejő-üzemért, mozgósítónak véltem ugyanis ezt a riportját. És még „a szocializmus építőtelepéről" úgymond hírt hozó írásoknál maradva, Farkas Helén semmitmondó összegezése (A kollektív gazdálkodás megszilárdítása) a legsűrűbben glosszázott, például így: „bármelyik szeminárium hallgatója tudja". (Természetesen pártszemináriumokra történő utalás.) Lupán Anna Mária közgazdaságinak szánt ismertetése (A Tehnofrig üzem minőségi terve) lényegében ugyanilyen jelzőket kap („semmitmondó az olvasó számára", „napilapba való"). Francisc Pálinak S. Goldenberg várostörténeti monográfiája, a bukaresti akadémiai kiadásban napvilágot látott, Kolozsvár XVI. századát feldolgozó könyv recenzióját hiány- és felkiáltójelekkel kísértem. Például ezt a különösen furcsa mondatot: „A XIII. század második felében Kolozsvárt nemcsak románok és betelepített németek laktak, hanem magyarok is, hiszen a ma Luxemburg nagyhercegségben fekvő Echternach kolostor krónikájának idézett részlete arról értesít, hogy az 1241. évi nagy tatárjáráskor »magyarok végtelen sokasága esett el valamilyen Cluse (Clusa) nevű várban«." (Ezt a mondatot is felkiáltójeleztem - ma is megtenném: „Áz ismertetett könyvvel kapcsolatos apróbb bírálati észrevételeink a mű tervére, egyes tisztázatlan vagy érvekkel nem alátámasztott kérdésekre, vitatható megállapításokra és más egynéhány általában kevésbé jelentős hiányosságra vonatkoznak." - Apróbb, kevésbé jelentős hiányosságok?) Az 1961-es évfolyam egészében vegyes képet mutat. Az új évtizedet kezdő, januári lapszám címlapjára elsőként az került, hogy Pártpolitika és jólét, a bukaresti politikus Manea Mánescu (később Ceaujescu miniszterelnöke) cikkének címét (A dolgozók jólétének emelése - a párt politikájának legfőbb célkitűzése) tömörítette így valamelyik szerkesztő. Bent, a laptestben Nagy István cikke került az élre (Választunk), de előkelő helyet kapott (Mánescu előtt!) Lászlóffy Aladár verse is, holott a Ruha Istvánnak ajánlott A hegedű húrjai már nem a Harcok fénye-szerű zöngemény. Szerzője ugyan, évtizedek múltán - a Korunk Galériában is sokat szereplő kiváló hegedűsre emlékezés szerkesztőségbeli alkalmával -, nem lelkesedett verse előkereséséért, programba iktatásáért, mégis az induló költő egyik figyelemre méltó teljesítményének mondható ez a Lászlóffy-vers, leszámítva a benne föllelhető 69
