Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Kucserka Zsófia: Regények, vég nélkül (A Különös házasság és a regénybefejezés)
a történet két eltérő befejezését is felkínálja, mintegy alternatívát nyújtva ezzel az olvasónak, aki a kedvére való lezárást választhatja olvasatában. (Az egyik változat szerint Buttler holtan fekszik a családi kriptában; a másik változatban a temetés csak megjátszott volt, és ő szerelmesével megszökve boldogan él egy távoli vidéken.) A legendás vagy mesei értelmezést, hogy a koporsót üresen temették el, és a két főszereplő bizonyosan megszökött, az eddig megbízható elbeszélő egy szereplő szájába adja, ráadásul egy hangsúlyozottan megbízhatatlan szereplő szájába, így relativizálja annak érvényét.4 Tóth uram, a kocsmáros meséli el feleségének, és a történet így terjed el a vidéken. Tóthról pedig alig néhány fejezettel korábban tudtuk meg, hogy nehezen hiszi el kedves hőseiről, hogy azok meghaltak: Buttlemek korábban azt bizonygatja, hogy Napóleon még mindig él.5 Történetértelmezéseire egyfajta szándékérvényesítés jellemző: az eseményeket (vagy regénybeli tényeket) szabadon változtatja aszerint, hogy kedvére való történetváltozatot gyúrjon belőlük. Mikszáth több más regényében, elbeszélésében is szerepeltet ilyen alakokat, akik olvasásmódjára, illetve történetértelmezésére a fenti eljárás jellemző. A Két választás Magyarországonban expliciten is megfogalmazza ennek a történetértelmezési eljárásnak a sajátosságait: „boldogok, mert az történik, amit elgondoltok. II. Rákócit még huszonöt év múlva is hazavártátok a halála után; egyiktek-másiktok találkozott is vele az ország valamely gránicán, ahol álruhában settenkedett. Nem imponál nektek a halál sem. Hisz az csak egy tény. S ti többre veszitek a föltevéseket."6 Tényszerűség és - a történetre vonatkozó - olvasói szándékérvényesítés kerül itt is egymással szembe, csakúgy, mint a Különös házasságban Tóth történetértelmezéseiben. így a regény, miközben felkínálja a legendás happy endes befejezést, egy analogikusán értelmezhető eseten keresztül mindjárt vissza is vonja annak hitelét azzal, hogy példát szolgáltat Tóth tényeket felülíró, saját szándékát vagy elvárását érvényesítő történetértelmezési stratégiájára. A legendás befejezés csak elbizonytalanítva, kérdőjelekkel ellátva kap teret a szövegben. Ugyanakkor az elbeszélés semmivel sem erősíti meg a másik befejezés érvényét sem: a lezárás végső soron függőben marad, a szöveg azt az olvasóra bízza. A Tace című zárófejezet kettős kimenetelével értelmezi át a megelőző fejezeteket, amelyek így szintén kétarcúakká válnak, aszerint, hogy melyik befejezéssel olvassuk a regényt, melyiket fogadjuk el hitelesnek. A huszonkettedik fejezetben például Buttler és Piroska utoljára találkozik Tóth kocsmájában, és onnan kettesben sétálnak fel a dombra, ahol elválnak. A jelenetet mindvégig a kocsmáros nézőpontjából látjuk, az ő belső beszéde értelmezi azt számunka, így nem is halljuk, hogy hőseink miről beszélgetnek útközben. Ha hitelt adunk a Tóth által híresztelt legendás befejezésnek, akkor ez a jelenet visszamenőlegesen teret enged egy olyan értelmezésnek, amely szerint itt a szereplők a szökés részleteit beszélhették meg. Ehhez hasonlóan működik a koporsó felnyitásának jelenete. Az elbeszélés itt is úgy szerveződik, hogy nem nyújt biztos tudást afelől, hogy mi van a koporsóban; az olvasó abba nem lát bele, csak Buday uram arckifejezéséből vonhat le következtetéseket arra vonatkozóan, hogy ő mit láthatott abban. A jelenet itt az őrök nézőpontjából kerül elbeszélésre, és így mindkét vég felőli értelmezésre nyitott marad. A részletben a bizonytalan befejezéstől ingerelt vagy kíváncsivá tett olvasó, aki mint egy nyomozó próbálja eldönteni a történet végét, kedvére fedezhet fel jeleket mindkét értelmezés számára. Eszerint Buday megrendülése a koporsó fölött az egyik értelmezés 4 A Mikszáth-szövegek relativizmusáról bővebben lásd Takáts József: Mikszáth-szövegek relativizmusa. Holmi 1997/11. 5 Lásd MKÖM 14., 170-171. o. 6 Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon. MKÖM 9., 7. o. 51
