Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Szepesi Attila: Rácz Aladár cimbalma, avagy a régi-új
tek is némi figyelmet, ám igazán akkor lett ismert költő, amikor a feleségétől, aki jászsági parasztlány volt, ellesett néhány kedves, archaikus mondókát. Ec-pec- kimehetsz, ilyesféléket. Ezek annyira megfogták ezt a drága jó dimanzionista Charleyt, hogy belőlük, segítségükkel írta meg nagyszerű verseit, a mindmáig ható Tengerecki Pált, a Szélkiáltót, Bőrönd Ödönt, folytathatnám. Vagyis: amikor a dimenzionista gondolkodás a jászsági mondókákban gyökeret tudott verni, megtalálta a neki kellő táptalajt és kivirágzott. Egyik kedvenc példám a motívumok vándorlására Mark Twain tüneményes Huckleberry Finnje, melyben - emlékezzenek vissza - felismerhető többek között egy modernizált és amerikanizált özönvíz-, Don Quijote-, Robinson- meg egy Rómeó és Júlia-történet. A mi régiségünk nem olyan színes és gazdag, mint a franciáké, hinduké, olaszoké vagy perzsáké, de folyamatosan gazdagodik. Ünnep e gyarapodás egyikmásik állomása, amikor Borsa Gedeon egy kódex borítólapjából kibányássza a Zöldvári éneket, amikor Zolnay László feltárja a budavári szobrokat, amikor Erdélyi Zsuzsa néni középkori emlékeinket jegyzi le - szavait idézve - „az én drága öregasszonyaim" ajkáról archaikus népi imádságok formájában, vagy amikor Weöres Sándor közreadja a Három veréb hat szemmel antológiát. Ott segédkeztem kisinasként Weöres műhelyében, életem egyik legemlékezetesebb élménye, amikor e művet megalkotta. Azon kevesek közé tartozott, akik egyszerre voltak tudósok és merész álmodok. Néha olyasmit állított az általa kibányászott régi-új versek kapcsán, amit aztán hiába is keresett a jegyzetei közt, nem találta. Károlyi Amy ilyenkor megkérdezte: te Sanyi, nem csak álmodtad ezt? Lehetséges, mondta fanyar mosollyal, mint a csínytevésen rajtakapott gyerek. Weöres tudta, hogy alá kell szállni a régmúlt bugyraiba - más szóval: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni -, és fel kell hozni az ott lappangó kincseket. Ám azt is tudta, amit ma kevesen, hogy e kincseket fel kell mutatni, fénybe kell mártani ahhoz, hogy életre keljenek. Szomorú ugyanis, hogy egyikmásik agresszív modem irányzat állandóan a tudatalattiról beszél, és szava sincsen a tudatfelettiről. Ez a gondolkodás lefelé nivellál, az infemo felé, és ha ezt teszi: az eredmény nem lehet kétséges. Aki nem hiszi, nézzen körül szánalmasan materializálódó világunkban. Ha még nem fogytak ki a türelmükből, azt is megemlítem, hogy valójában egyszerre milyen tüneményes és milyen kétséges a művész dolga, vagyis a csoda reménytelen ostroma. És ami még ennél is siralmasabb: értekezni a csodáról. A legszebb magyar versszak, amit valaha leírtak, Babits Alkony című dallam- strófás versének első hat sora. „Az erdő hallgatag, / nyúszognak a vadak, / nyújtott állal hevernek / ágyán a hűs avarnak, / mit a szelek levernek, majd újra felkavarnak..." Éteri muzsika, melynek több köze van egy Pablo Casals játszotta Bach-műhöz vagy egy Rembrandt-képhez, mint teszem azt egy - mégoly remek - elbeszéléshez. Megfoghatatlan muzsika, lüktetés, visszhang és visszfény, színek játéka és sejtelem, melynek szinte a maga szerény „témájához" is alig van köze. Ha odaadnánk egy derék műfordítónak, teszem azt németnek vagy bolgárnak, aki nem tud magyarul és nyersfordítást kap kézhez, rossz véleménye lesz a magyar költészetről. Mert micsoda lapos dolog is az, hogy: csend van az erdőben, az 34
