Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Turai Laura: "Érheti szebb fény?, aranyló, kit sújt az Ég?" (Dobozi Eszter: Túl a rákbarakkon)
megindító az a leírás, melyben Angelika visszaemlékezik régi, magányos életének arra a mozzanatára, mikor a kozmetikusnő érintésére mint „a másik ember érintésére" a sok nélkülözéstől váratlanul, önkéntelenül forró könnyek ömlöttek végig arcán. A viszontagságok közepette Angelika rádöbben arra, hogy a világ telve segítőkész, jó emberekkel. Persze mindez távolról sem olcsó, giccses elérzékenyülések formájában történik - bőségesen megfizeti az árát. Nem kevés viszont az sem, amit a fizetségért cserébe kap, arra is ráébredve, hogy a kellemes tekintet legalább olyan gyógyító, mint sok minden más. Talán éppen ezért, hogy a felszínes tapasztalatoknál is mélyebbre képes látni, felismerve egy tanyasi asszonyban az igazi jólelkűséget, amit sok „jólöltözött, ápolt, szépséges hölgyecskében" hiába keresne. A műtét utáni ébredés Angelika számára egyben az arra való ráébredés, hogy mennyi jóság van az emberekben. Nem esik távol a szerzőtől egyfajta sajátos fekete humor sem, időről időre váratlanul lepve meg az olvasót, és legtöbbször a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben. A betegség zűrzavarát a sokféle, van hogy egymásnak szögesen ellentmondó gondolkodás, orvosi tanács is jól érzékelteti. Mit tegyen a beteg, mikor esetleg saját bőrén tapasztalja, hogy bizonyos ételek nem tesznek jót szervezetének, de a kórház nemhogy személyre szabott, de betegségre szabott étrenddel sem szolgál. A gépezet nem néz le senkire (kivéve azt a néhány ápolónőt, orvost, akinek mindig van kedves szava). Aki egyszer a futószalagra került, tökéletesen épen többé nem kerülhet le róla. Ahogy az agyonszennyezett levegőt is születésünk óta egyre szívjuk - van más választásunk? Hogyan kerülhető el a fertőzés a mérgek nagy laboratóriumában? Több a kérdés, mint a megnyugtató válasz, de talán a kérdések itt a földön még fontosabbak, és azért válasz is, tanács is bőven akad: a természetgyógyásztól megtanuljuk, hogy a szervezet hét és nyolc között este és reggel a fájdalomra a legkevésbé érzékeny, hogy nincs női szolidaritás, hogy az ember a betegség által korábbi állapotaiba csúszik vissza, hogy mi mindent elfogad, ha csapás éri, és hogy van olyan ország, ahol nincs más emberhez méltó választás, mint a világgal folytonosan szemben menetelni. Olyan finom életepizódoknak lehetünk tanúi, melyek megmaradnak emlékezetünkben: a férfié (B. D.) és nagynénjéé, akiket szemlélve a betegként várakozó Angelika észreveszi, hogy itt a figyelem és gondoskodás „pazarlása" úgy hull vissza az ápoló férfira, hogy úgy tűnik, már nem is a beteg számára fontos az ápolás. De a barátok mellett sok más embertípus is megjelenik: így Zsuzsika, a betegségeiről fecsegni mindig kész asszony, valamint a hízelkedők és az igaz támogatók sora. Angelikát a sok fájdalom Istenhez űzi - keresi protestáns, katolikus templomokban. Ha emitt nem gyújthat gyertyát, megteszi amott. Ha a templomban nincs gyógyulás, férjével Tápiószentmárton csodatévő dombjára indul. Ha hiányzik Mária, protestánsként is hozzá kiált. Hitében nem kirekesztő, az egyetemes vonzza. A gyógyulás útján a költészet egészen magával ragadja - az újjászületés fájdalmában mintha az öröm eufórikus ígéretét is sejtené: „Olyanná lettem, Uram, / mint a lenge, vízi lények. Hogy átvilágít a nap, / oly áttetsző vagyok." Idézi a verset, amit valaki „az internetre tett fel". Dobozi Eszter egy olyan főhőst állít elénk, aki éppúgy, mint megalkotója, sosem elégszik meg, tehát még betegségében sem, a kevesebb lelki táplálékkal (például a kórházi kereskedelmi tévé-, rádiócsatornákból ömlő szennyel), mert útmutatásában - ahogy azt költészetében is tisztán láthatjuk - csakis az igazi gyémánt fényére tud rezonálni. A regény is eljut a legtisztább levegőjű költészet csillámlásáig. „Mi is az igazi nyomorúság! Mi mindent kell még elszenvedni az életért? Az életben maradásért. Meddig lehet még fokozni a gyötrelmeket? A testit, a lelkit"- szól Angelika. A költőnő válaszában pedig már magunk előtt látjuk a lelket a szentély ellenállhatatlan vonzásában. Már csak annyit kérdezhetünk a főhősnővel együtt: hogyan lehetséges, hogy ennyi borzalomból ennyi szépség csillanjon elő? A test 127
