Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Olasz Sándor: Európa elrablása (Mítoszok és mítoszrombolások)
(és a barbárság térnyerésében), az abszolút, a totalitárius állam torzságában, valamint abban a technikai csapdában, mely egyfelől a civilizáció újabb és újabb áldásaival ajándékozza meg az emberiséget, másfelől önálló, uralhatatlan életet él. Hogy elit és tömeg végzetesen kettéválik, Ortega vészharangja óta közismert. Kultúrateremtő elit és a civilizáció vívmányait használó tömeg, igény és igénytelenség, múlttudat és az örök jelenben való élet, miközben az elit egy része is válságban van (lásd a Julien Benda kezdeményezte, Babitstól folytatott Az írástudók árulását). A válságfilozófiák jól érzékelték, megszületett a barbárság. A századelői tömeglélektani kutatások (Tarde, Le Bon) is ebbe az irányba mutattak. Karinthy Barabbása annak a ráismerésnek a novellisz- tikus megfogalmazása, hogy az egyes ember másként viselkedik a tömegben, pontosan az akaratával ellenkezőt teszi. Jellemző, amit az olasz kiadóvezető mond Márainak: csak egyfajta amerikai moziromantika kell neki. „Mi ez? - kérdezi Márai — Életöröm? Nem, a tömeg vinnyog, keresi az ingert és a feledkezést. (...) Lehet-e még igényt és ellenállást remélni, erkölcsi ellenállást, szellemi igényt?" Egy műveletlen társadalomban azonban csak a gyűlölet uralkodik, s otthon is ez a legelviselhetetlenebb. Virágzik a vad amerikanizmus, a „materiális barbárság". Még Franciaországban is azt tapasztalja, hogy a könyvtermelés, az üzlet megölte a könyvet, mely nem az olvasók, hanem a fogyasztók számára készül. Egyéniség, szabad gondolkodás eltűnőben, s a jelenség mélyén visszafordíthatatlannak tűnő morális válság rejlik. „Milyen ritka az emberszabású ember! Mind ritkább. A többi csak éppen olyan, hasonlít." Efféléket persze korábban is leírt magyar író, később szó esik még erről. A 46-47- es nyugat-európai út tehát csak megerősíti Márai egyik központi gondolatát, hogy ez az új középkor valójában megöli a betűcivilizációt, s helyébe a látványt, az ábracivilizációt állítja. Az irodalom a süllyesztőbe kerül, s ezt - szerinte - az előző nemzedék még nem érzékelte. A Föld, földi...-ben fejtegeti, hogy az a generáció mást értett Irodalom címszó alatt. „Számukra az Irodalom még egyszerre volt játék és liturgia, összeesküvés és mesterség, eleusisi szertartás és cinkosi vérszerződés. Az olvasó arcát már ő (Kosztolányi - OS) sem látta tisztán, de még hitt benne, hogy van valahol." A mindent elárasztó „parairodalom" sikere is azt bizonyítja, hogy az emberek (ha egyáltalán választ várnak valamire) nem a szépirodalomtól várják a választ. Nem hiszik, hogy a könyv segít, eligazít. Ám a könyvekkel is történt valami. A szépirodalom egy ötvenes évekbeli naplóbejegyzés szerint talán azért sem kell, mert nem „szép", bölcs, harcos és pártos akar lenni. „Talán, ha a szépirodalom egy napon megint - szépen - irodalom lesz és mesélni kezd, színesen, romantikusan - miért ne legyen egy »román« romantikus? - tehát az lesz, ami: az emberek megint odafigyelnek." Míg korábban maga az író is az utazás legfőbb értelmének gondolta a Nyugati Könyvekkel való találkozást, most csak hiányérzetéről tud beszámolni. Ezért is jó romokban heverő, megalázott és megszomorított hazájába visszatérni; ott még hisznek a könyvben. „Menjünk haza Nyugatról, valóságosan és képletesen. Várjuk meg, amíg (Európa - OS) megint tanítani kezd." Az úti jegyzetekben még azt is megkockáztatja, hogy a magyar (és a kelet-közép-európai) szellem ellenállóbb. Roppant tanulságosak ezek a finom ambivalenciák. Hiszen egyfelől adva egy műveletlen ország, ahonnan menekülni kell, másfelől Európa eme lepusztult vidékén még becsülete van a szellemi teljesítménynek. Európa nem tanít, ámde a picit is tanító irodalomnak sincs renoméja az író szemében. Egyrészt a morálnélküliség az oka mindennek, másrészt mély pesszimista meggyőződésként fogalmazódik meg, hogy „az ember időlegesen kormányozható, de morálisan nem nevelhető." Létezik-e akkor - áttérve a Poszler György említette második veszedelemre - hatalom és etikum harmóniájára épülő állam? Igaz, a század két rettenetes diktatúrája - állami mindenhatóságát mindenféle erkölcsi meggyőződés fölé emelve - végsőkig feszíti a húrt. Márai a háború utáni helyzet alapján Tocqueville-t is joggal idézi: a két nagy mágnes között, a szuperhatalmak szorításában 21
