Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről, feketéről)
elengedésére irányuló kérelmemet a kiszabott harminc nap határidőn belül elutasította. Örülni épp nem örültem ennek, ám így legalább kerek maradt az esztendő. S ez a harcban elesettek, a kivégzettek s a hosszú évekre bebörtönzöt- tek sorsához képest valójában említésre sem méltó. „Potomság" - ahogyan a vele utoljára találkozók egyikének tanúsága szerint a Költő mondotta volt. * (Az idősíkok tangóharmonika gyanánt széthúzható-összenyomható szeletei egyszer-egyszer eltávolodnak, máskor viszont odakerülnek szorosan egymás mellé. Apám az idén töltötte volna be századik esztendejét. Márciusi gyerek lévén, születésekor még hatvan éve sem volt annak, hogy Petőfi a szabadságharc áldozatául esett. Akkoriban még éltek jó néhányan azok közül, akik láthatták s hallhatták Petőfit, mégpedig - ahogy ma mondanák - élőben. Napjainkra már azok száma is igencsak megcsappant, akik szemtől szembe találkozhattak - mondjuk - Kosztolányival vagy József Attilával. Ne becsüljük hát le, s főként ne mulasszuk el a művekkel való személyes találkozás mindenkori lehetőségét.) * Bevásárlás vége felé a kécskei piacról a közeli pékség kis boltjába igyekszem. Ahogy az óvoda előtt elhaladok, annak ablakából a következő felszólító mondat üti meg a fülem: „Takarodj innét a p....ába!" S mindez messzi csengő, üde kisgyermekhangon. Lelassítok kissé, hogy kifüleljem: vajon rászól-e valaki pirongatólag vagy legalább csitítólag arra a közép- vagy nagycsoportos gyerekre. De nem. Felnőtt valószínűleg nincs is ott a közelben, így hát a benti zaj magától visszaszelídül a megszokott gyermeki zsongássá-zsibongássá: annak a haragra gerjedt kisfiúnak (vagy kislánynak) nyilván sikerült önállóan, szép szóval, testi erőszak alkalmazása nélkül odébb hessentenie vetélytársát a magánbirtokba vett játéktól. Borúra hajló kedvvel léptem be a boltba, hogy kenyeret vásároljak. Aznap-e vagy másnap, már nem is tudom, a huszonegy hónapos Boldizsárt pásztorolom Kecskeméten, a Természet Háza mögötti játszótéren. (Közbevetőleg: huszonöt éve itt még nem volt sem játszótér, sem a Természet Háza, a Csíkszentmihályi Karcsiéktól húsvéti ajándékul kapott kis hófehér bakkecske- gödölyét vezetgettük ide pórázon Zászló utcai házunkból naponta legelészni. A gyerekekkel egymás közt olykor azóta is így nevezzük: Kecskelegelő.) A biztonsági hevederrel is ellátott két hinta egyike megüresedik, hamar beleültetem hát Boldit, aztán hinta, palinta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Dunába, zsupsz! Jól elvagyunk egymással, így csak percek múlva figyelek fel arra az anyukára, aki a másik hintán a maga kisfiát hintáztatja. A gyermek olyan hároméves forma, fakó hajú, félénk, soványka, az anyja talán a harmincas éveinek elején járhat, se nem kövér, se nem sovány, sápadt, de eléggé erőteljes alkatú, rövidre nyírt barna haja a nyakszirtje alatt kiborotválva. Legelőbb az szúr szemet, milyen unottan s kelletlenül bánik a gyerekével: nagy néha meg-meglöki a lustán lengedező hintát, de oda sem néz a benne ülőre, a kisfiú bátortalan, dünnyögő szavait meg jó ideig elereszti a füle mellett. Szemlátomást egészen másutt jár az esze. Idő múltán a gyermek valamelyest hangosabban mond valamit, mire az asszony egy ingerült mozdulattal kikapja a hintából s gorombán ráförmed: „Most már aztán döntsd el végre, mi az apád p....ját (!) akarsz! Vagy pedig eredj... eredj nyugdíjba!" S egy lendü21
