Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Farkasidő

- No? Jönnek-e?- Nem tudom.

Elfordult, hogy megtörölje a kezét, mit mondjon, istenem, ugyan mit, hiszen azt se tudja, hol van most pontosan. Nem csak ő, az egész falu várta haza, mindenki őt kérdezte, van-e reménység.

Mit mondhatott volna?

Van.

Csak az van, semmi más.

Üresen telt el a karácsony, a szilveszter se lesz másként, jönnek majd az asszonyok, de hiába vágnak, a hús kevés nekik, hírt hallani jönnek, hiába, nincs mit mondjon. Felsált mér inkább és fehérpecsenyét, meg lapockát, faggyút is, ha kérnek, s szorosra zárja száját, hogy ki ne buggyanjon rajta az aggodalom.

Sok hús kell a falunak szilveszterre.

Az ura egész nap vágott, csontozott, éjfél volt, mire befejezték. Fáradtan oldotta le magáról a mészároskötőt, véres, mocskos az, hiába véreztette ki az ura a jószágot még odakint, az udvaron. A kutyák nyalták a véres havat, de jutott a kötőkre is, vörösre festették az áztatóvizet. Fáradt volt, ágyat kívánt, letette a teknőt a konyhába az asztal alá, majd kimos reggel.

Aludni nem tud mégsem, csak fekszik nyitott szemmel, és hallgatja, hogy vonít a nádasban a dunai szél.

Fehér kötőt vett fel akkor reggel is, fehér mészároskötőt.

Véres lett éjfélre az is.

Fogcsikorgató tél volt, s tán jobb módban sem éltek, mint most, más volt mégis minden. Ahogy elnézte gömbölyödő hasát, érezte benne a rugdalózó magzatot, vagy az asszonyokat hallgatta, ahogyan eltereferéltek vele a mészárszékben, gyékénykosarukba rakták a nagy darab húsokat, vagy ahogy a hírek jöttek Félegyházáról Borától, Szabadszállásról Anyiskától...

Nagy reménységgel teli esztendő volt az az ezemyolcszázhuszonhármas.

Az ura gyakran dugta össze a fejét akkoriban a Martiny fiúval, mészáros az is, belevághatnának együtt, István lenne az árendás, Martiny meg a széklegény...- Nagy fa az te, István.- Ha nem mondod is, tudom.

Hallomásból ismerte akkor még csak a Hattyút, alig húsz éve építtette a város, s csodákat meséltek róla, akik látták Félegyháza közepén a fehér ámbitusú fogadót. Olyan az, akár valami kúria, középen a csárda, kétoldalt két mészárszék, a Boldogasszony-templom felől a Szegeleti, s a csárda szálája mellett, a város felől a másik. Jó helyen is van, jobb helyre maga az öreg Isten se köphette volna. Ha a taljánok útjai Rómában találkoznak, akkor a kunokéi bizonnyal a Hattyúház előtt szaladnak össze, a halasi, szentesi, alpári, izsáki. A Szegedről Pest felé tartó országút meg egyenesen átszeli az öreg Duttyán fogadóját, akar, nem akar, meg kell álljon a postakocsi, szomjasak a lovak, fáradtak az utasok.

Nagy város lett Félegyháza, s bizony rátarti is. Alig több mint száz éve, hogy megváltották a szabadságukat a kunok, de már tizenötezren lakják, eltart mészárost akár kettőt is.

13