Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Turi Tímea: Szemérmes maszkok (A Drága Liv, a Követés és Az Argoliszi-öböl nyomában)
Túri Tímea Szemérmes maszkok A Drága Liv, a Követés és Az Argoliszi-öböl nyomában Olasz Sándornak, tisztelettel (Közbevetés: a történet személyessége) Ha egy Sándor Iván-könyvről szólok, önkéntelenül a szerző többi könyvéről is beszélek. Ha Sándor Iván könyveiről szólok, önkéntelenül magamról is beszélek. Amikor eldöntöttem, hogy így kezdem ezt az írást, sokat hezitáltam az első személy egyes és többes számú használata között. Végül mégsem azért választottam a sprődebb egyes számot, mert történetesen pár Sándor Iván-regényről nem egyszer éreztem úgy, hogy azok az irodalom szép optikai csalódásaként a saját múltamra és az attól elválaszthatatlan jelenemre reflektálnak, és nem is csak azért, mert pár regénye még tárgyként is a saját, regényként olvasott élettörténetem kellékévé vált. A saját életregényem - kinek ne ilyen lenne az élettörténete - megtörtént és meg nem történt mozzanatait és mozdulatait gyakran épp ezekből a regényekből értettem meg, vagy legalábbis e regények nyomán békéltem meg az érthetetlenségükkel, igaz, néha nem is csak e regények olvasása által, hiszen a megvalósuló és meg nem valósuló könyvcserékről mint találkozásokról vagy e találkozások hiányáról is nagyon sokat tudnék beszélni, de attól tartok, ez rajtam kívül és a történeteimben részes, ám nálam talán szemérmesebb embereken kívül nem sokakat érdekelhetne. Hiába, nem olyan könnyű úgy írni, ahogy Sándor Iván tud, hogy a személyes, hogy az egyszeri közössé, megoszthatóvá, megosztásra érdemessé váljon. És épp emiatt, a Sándor Iván-regényekből megtanult, megtapasztalt belátás miatt döntöttem végül az egyes szám használata mellett, hogy az ellentmondásosságot tiszteletben tartva jelezzem, e regények épp a személyes és a közös történet elválaszthatatlanságára emlékeztetnek. (A pontos jelek helyettesítése) Sándor Iván prózájának egyik központi szervezőelve ugyanis a helyettesítés mozzanata. Ez a mozzanat okozza, hogy a múlt mindig csak a személyes elbeszélés takarásán keresztül tud megmutatkozni: így helyettesíti a személyes a közöset, a jelenbeli a múltbelit. Sőt, ezek a helyettesítések teszik egyáltalán lehetségessé azt a nyomozati munkát, amely a Sándor Iván-regények szereplőinek a múltjukhoz való viszonyukat meghatározzák: a Drága Liv Zoltánkája, Gáborja és Gádora, a Követés elbeszélője, Vera és Györgyi, Az Argoliszi-öböl elbeszélője mellett Pauló, Lilly egyaránt úgy foglyai többé-kevésbé ismeretlen, személyes vagy családtörténeti múltjuknak, hogy épp ezek a múltak - pontosabban e múltakhoz való viszonyuk feltárásai - határozzák meg identitásukat. Mintha a múltnak való kiszolgáltatottságot épp csak e múlt megismerése oldhatná fel, noha „a felderítés nem egyenlő a megfejtéssel". Az Argoliszi-öböl - a maga módján szintén a tágabb összefüggéseket kutató - nyomozójának megállapítása arra emlékeztet, hogy a múlt megismerése sokkal inkább felderítés, semmint megfejtés. 8
