Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Bereznai Zsuzsanna: Falurész, falurész-tudat, falurész-autonómia (Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII–XX. században)

hiszen e táj településeinek többsége még modem korunk közlekedési eszközeivel is igen nehezen járható, csak bizonyos határig lehet autóval megközelíteni, de gyalogosan az ember végül is célhoz érhet.

Az Uz-völgyi településnéprajzi kutatások során nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kétféle tanyafejlődési út közül itt a magyar alföldi farmtanyák hegyi párhuzamára talált, míg a korábbi, fő kutatópontján, Székelyvarságon az alföldi tartozéktanyák sorsának hegyi párhuzama támlt elé. A könyvet lapozva megismerkedhetünk ezzel a moldvai határ közelében, a Keleti-Kárpátok hegykoszorújának vonulatában, a Csíki-havasok területéhez tartozó, ritkán lakott, erdős táj népével, ahol az emberek legfőbb tájékozódási pontjai azok a patakok, melyek az Uz-patakba ömlenek.

Az Uz-völgy Csíkszentgyörgy község külterülete. Bárth János a külterületi kutatások után a völgyben folytatta tovább a munkát, azaz a hegyről lejött a faluba.

Bárth János a XX-XXI. század fordulóján a csíkszentgyörgyi megye, azaz az egyházközség történetét a helyi plébánián kutatta. S időközben egy csíkszentgyörgyi származású gyulafehérvári pap-tanárral, Fehér Lajossal folytatott baráti beszélgetés során kiderült, hogy Csíkszentgyörgyön több kápolna is kötődik valamelyik tízeshez. Nyilvánvalóvá vált, hogy a helyi megye szakrális helyeinek vizsgálata elválaszthatatlan a tízesek alapos kutatásától. 2004 nyarán jelentős fordulat következett be, amikor egy háromtízesi gazdánál olyan régi írásokat talált, amelyek a régi Háromtízes népi életéről szólnak. Hamarosan világossá vált, hogy egy olyan forrástípust sikerült megtalálnia, amelyet addig még nem használtak az erdélyi történetírásban: a tízesjegyzőkönyveket, azaz a tízesnek nevezett, önigazgatási hagyománnyal rendelkező településrészek hajdani írásbeliségére sikerült rátalálnia. Ezután már csak a többi tízesjegyzőkönyv felkutatása volt hátra, s 2007 júliusáig 7770 oldalnyi tízesdokumentumot sikerült összegyűjtenie csűrök, kamrák, padlások rejtekeiben, melyek fénymásolataiból összeállított egy archívumot.

Hamarosan néhány rövid terjedelmű írás is elkészült a tizesjegyzőkönyvek felhasználásával.

Az Egyéni birtoklás és közbirtoklás az alcsíki tízesekben (2007) című tanulmány forrásanyagát már Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva tízeseinek nemrég megtalált jegyzőkönyvei alkották. A csíki tízesek a XVII-XVHI-XIX-XX. században konstítúciókat, helyi „alkotmányokat" hoztak létre, s a faluközösséghez hasonló írásbeliséggel rendelkeztek.

A három tízesre (Háromtizes, Jenőfalva és Körösményfalva) tagolódó Csíkszentgyörgy a Csíkihavasokban eredő és az Oltba ömlő Fiság-patak mellé épült, s a falu határát patakok százai tagolják - így ott a mindennapi életben fontos szerepe volt a hidaknak és pallóknak. A falubeli és határbeli hidak fenntartása céljából jöttek létre a hídközösségek. Ennek a témának a feldolgozását olvashatjuk a tízesek jegyzőkönyveinek és a népi emlékezetnek a felhasználásával a Hídközösségek Csíkszentgyörgyön (2007) című tanulmányban.

Csíkszentgyörgyön és a vele összeépült Csíkbánkfalván az egyéni kerítések sorozatából létrejött falukerítést a patakok és az utak vonala szakította meg, s ahol az utak metszették a falukerítés vonalát, ott a „vetéshatárukat" védő emberek kapukat állítottak fel. A Kapuközösségek Csíkszentgyörgyön (2007) című tanulmány történeti példákat idéz arról, hogy a tízesek vetéskapuit bizonyos személyek anyagi javakért gondozták, s néhány adat azt sejteti, hogy kapuközösségek is létrejöttek.

Bárth János már az Uz-völgyi kutatások alatt átkutatta a nagy múltú csíkszentgyörgyi plébánia kéziratait. A csíkszentgyörgyi kepe 1809-ben (2001) című forrásközlés az erdélyi kepe kérdéskörének történeti, néprajzi, nyelvészeti kutatásához kapcsolódik. A kepe a római katolikus plébánosok jövedelmei között szerepel a feudalizmus időszakában. Erdélyben, különösen a Székelyföldön a házaspárokra kivetett párbért nevezték kepének. A csíkszentgyörgyi plébánia két faluközösség, Szentgyörgy és Bánkfalva közös plébániája volt, melynek anyagából a szerző közread egy olyan dokumentumot, amely elsősorban a kepeszolgáltatás módjáról és a kepe értékéről tájékoztat.

Bárth János erdélyi néprajzi írásai között néhány olyan művet is találunk, mely egy-egy témakör elméleti összegzését fogalmazza meg.

Ehhez kapcsolódik Az erdélyi néprajzi kutatás 20. századi írott forrásairól (2001) szóló munkája, mely a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvében olvasható.

Ugyancsak fontos elméleti fogalmat tisztáz Az erdélyi egyházközség: a „megye" (2003) című tanulmányában. A XVI-XIX. században a Székelyföld katolikus magyar falvaiban a hívek autonóm, önigazgatású egyházi szervezettel rendelkeztek, mely a XX. századi egyházközség előképének számított, és amelyet a „határvonal" és a „vármegye" jelentéssel már megterhelt megye szóval jelöltek. Emellett megye néven működtek a reformátusok hasonló funkciójú egyházi szerveződései is. A szerző valószínűnek tartja azt, hogy a megyének nevezett egyházközösségi szervezet a Székelyföldön a különböző felekezetek reformáció előtti időkre visszanyúló közös hozadéka.

103