Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Bereznai Zsuzsanna: Falurész, falurész-tudat, falurész-autonómia (Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII–XX. században)
Bereznai Zsuzsanna Falurész, falurész-tudat, falurész-autonómia Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tízesek működése a XVII-XX. században Bárth János lejött a hegyről... Igaz, másfél évtizedes hegyvidéki néprajzi barangolás után. A Görgényi-havasok déli nyúlványain elindulva a székelyvarsági hegyi tanyákat fedezte fel. Majd a Görgényi-havasok alján, a Sóvidék déli részén a köröndi hegyi tanyákat járta be. A Tatros völgyét övező Gyimesi-havasok hegyi tanyái voltak néprajzi felfedezőútjának következő állomásai. Újból és újból, szakadatlan lelkesedéssel és energiával mindegyre új terveket szőtt - s oda is feljutott, ahová őelőtte nemhogy néprajzkutató, de még geodéta sem igen merészkedett fel: a Csíki-havasok vidékén az Úz völgyének magyar hegyi tanyáival ismerkedett meg. Míg végül az elmúlt néhány esztendőben az erdélyi tájak kecskeméti etnográfus vándora leereszkedett a fenyőkkel borított hegyi magaslatokból Alcsíkba, az Olt folyó által vezérelt szépséges havasi völgybe, Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva magyar népe közé... „Mi, kik rendszerint felfelé szoktunk igyekezni, ez alkalommal eltérünk szokott s követett irányunktól, Al-Csíkfelé intézvén lépteinket. Szeredén alól a csíki tért határozó hegyek összehajtanak, mi által egy vadregényes, gyönyörű sziklákkal szegélyezett szoros keletkezik, melyen át az Olt erőszakosan vésett magának utat..." - írja róla Orbán Balázs a Székelyföld leírása (1868) című honismertető művében. Bárth János néprajzkutató erdélyi magyarsággal foglalkozó munkái számos önálló és különböző témákat magában foglaló kötetben láttak eddig napvilágot. Ezekben a könyvekben és tanulmányokban számos kevéssé ismert történeti-néprajzi fogalom erdélyi vonatkozásait tárta fel, vagy éppen a szó szoros értelmében úttörő munkát végzett olyan erdélyi tájakon, ahol úgyszólván még sohasem járt etnográfus. Még az sem jelentett számára gondot, ha arról a tájról, amit éppen bejárni készült, addig még részletes turisztikai térkép sem készült. Ez esetben ő maga és munkatársai végezték el a szükséges felméréseket és szerkesztették meg a térképeket. Az Úz folyó völgyében felgyűjtötte és térképen lokalizálta a több mint háromszáz pataknevet. A legújabb könyvét kezemben tartva most úgy érzem, hogy erdélyi témájú munkái közül - mind a néprajzi terepmunkát és levéltári kutatásokat, mind a tudományos feldolgozást tekintve - talán ez a legnagyobb szabású munka. Ez a tanulmánykötet a magyar társadalomnéprajz által ugyan számon tartott, de a maga valóságában és összefüggéseiben mégis ismeretlen témakör feldolgozására vállalkozik. Már a több mint hétoldalas tartalommutató, a számos, különleges szerkesztésű térkép és szemléltető ábra is arra utal, hogy ez a társadalomnéprajzi fogalom, a székelyföldi tizes milyen szerteágazó összefüggéseket és bonyolult - de a könyv lapjain megvilágosult - részletkérdéseket rejt magában. Bárth János, az erdélyi tájak vándora mindig is az „Erdély-járó" magyar néprajzkutatók közé tartozott. A legelső útjai az 1970-es évek elején a nagy közismertségnek és -kedveltségnek örvendő, népi fazekasságáról nevezetessé vált Korondra s a búcsújáró-hagyományáról ismert Csíksomlyóra vezettek, vagy éppen Székelyudvarhelyen ismerkedett a népi élettel. Az 1970-es évektől kezdődő időszakban, 1990-ig Bárth János csak „bolyongott" Erdélyben, majd a szervezett, tervszerű kutatómunka csak a rendszerváltás után bontakozhatott ki. De mégis akadt egyetlen kivétel: 1981-ben egy teljes hetet töltött el néprajzi gyűjtőmunkával Felsőrákoson - melynek eredménye az lett, hogy 1985-ben a III. békéscsabai nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencián az ő előadása volt az egyetlen székely téma. Felsőrákos a Székelyföld 99
