Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Konczer Kinga: A századforduló árvácskája (Az árva Mariska napjai)
azonban ugyanúgy veri, mint mostohája tette; elveszi a pénzt, amit Bélától kapott; cselédnek használja... Innen Béla menekíti meg: elviszi egy „jó asszonyhoz", azaz egy kerítőnőhöz, Burgeméhez „cselédnek", ad neki pénzt, gyakorta látogatja is - egy ideig. Közben verések, ütések, rúgások - próbálkozások, hogy tisztes munkát találjon, „hazatérés" (s titkolása az igazságnak - mindenki őt irigyli képzelt boldogságáért). Aztán megint mennie kell... - ő pedig a budiba vagy a pincébe menekül a férfiak elől, akik szeretnék „szeretni" - s imába és Írásba fojtja könnyeit; akár a lépcsőházban is elalszik. Kilépni nem mer: fél a rendőröktől, akik elviszik, ha kimegy az utcára - mert ezt mondták neki. Béla pedig már régen eltűnt: elmebetegnek nyilváníttatták, talán azért, hogy nehogy kapcsolatba lépjen Mariskával újra (hiszen kapcsolatuk vérfertőzés). Vagy kiengedték már a szanatóriumból, de nem leli a lányt a bűnös nagyvárosban. Az állatokkal, az elesettekkel, a szegényekkel érzi jól magát - akkor boldog, ha adhat, ha szolgálhat, ha gondoskodhat. Együgyű teremtés - „bolond", aki ugyanakkor„szent", nevével játszva szólítják „Szűz Máriának" (akinek fő attribútuma az anyaság - Mariska szüzessége pedig ártatlansága); gyermek még, aki nem lehetett gyermek, s akitől azt várják, Nő legyen - a Nőstény értelemben, a csábító, a megrontó „Éva". Gyűlöli az embereket, nem akar szeretni, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy ez a világ szeret - egy olyan világban szeretne élni, ahol csak víz van, virágok és állatok. Amikor zárt világába belépteti, beengedi Danit, gyűlöli, szánja, szégyenkezik, mégis várja (pedig a szerelmes az, aki mindig vár - mondja Barthes). Dani valószínűleg Hatvány Lajos gróf - s a névadás sem véletlen: a Dániel név jelentése „bírám az Isten" vagy „Isten ítél". A XTV. századi rasz samrai leletekben szerepel egy Dániel nevű istenség, aki a bölcsesség isteneként az özvegyek és árvák igazságát védi. Őt választja tehát, ha már muszáj valakit szeretni; hozzá menekül - ám a „szeretet" szót vele kapcsolatban csak Burgernének mondja (s így csupán párbeszédet idéz naplójában). Dániel próféta képét rajongva csókolja - aki Isten országának eljövetelét is hirdeti Isten világokat romboló cselekedetei mellett - de amikor Danit csókolja, gyűlöletet érez. Világa transzcendens, túlmisztifikált világ; egy világ, amelybe menekült, hogy gyermek maradhasson, de Danival való találkozásának idején talán már eljött (volna) a nővé válás ideje... A történet véget ér a folyamatos ismétlés, a véget nem érő fohászkodás szavaival, s három ponttal - azaz a történet nem ér véget, sugallja-sugallná az örök szenvedést, a megszabadulás lehetetlenségét, ha nem íródna tovább az úgynevezett valóságban, az életben, ha nem tudnánk, ki is Mariska „valójában". A szöveg paratextusai fejezik be a szöveget - azaz nyitják meg azt. „Dani" rá fog találni Mariskára, hiába ment el Burgemétól szolgálni Erzsikével, a roppant tapasztalt tízévessel. Modem mese, melyben a hős anakronisztikus, életét a „kéjjé finomuló mártíromság" (Lesznai Anna szavaival) szolgálatába állítja, ám „krisztusi szenvedései" állandóan ismétlődnek. Annyi ütésről, rúgásról, verésről, vérről és fájdalomról olvasunk, hogy egy idő után ezek a leírások hatástalanok maradnak, az olvasó közömbös Mariska szenvedései olvastán. A krisztusi szenvedés a modem korban közönyt vált ki? Lehetséges, hogy ez volna a mű üzenete? Bódis Kriszta írja a könyv előszavában, hogy egyetemes szenvedéstörténetet olvasunk. Gondolhatunk arra is, hogy a krisztusi szeretet a modem világban értetlenségbe ütközik - hiszen Mariska mindenkit egyformán szeret - igen, mindenkit, aki segítségre szorul, akár ember, akár állat, akár növény. Alázatos, igen. De sok. Túl sok benne az alázat, az (ön)feláldozás - az olvasónak hiteltelenül sok. Anyja halálával kezdett el világa bezárulni, aztán jött Dóra árulása, Béla „szeretete"... S marad Isten, egy levél az édesanyától és a napló - az írás mint gyónás, mint arcadási kísérlet (arcrongálás). Ha a mű üzenete a modem világ szeret(het)etlensége, akkor a szöveg nagyon tudatosan épül fel: eléri, hogy közönyösek legyünk, s aztán szégyelljük magunkat miatta. Mert a modem világban tragédia sincs, nem lehetséges - hétköznapok vannak, kicsinyesség van, de tragédia nincs. S mégis: éreznünk kell a hiányát. Budapesten a századfordulón 54 nyilvánosházat és 1360 bárcával rendelkező lányt, „árvácskát" tartottak nyilván. Többségük parasztlány volt, akik szolgálni mentek fel Budapestre, a nyomor elől menekültek, s végül szolgálat helyett a testüket kellett árulniuk. Hogy hogyan végezték, jól tudjuk: az utcán, egyedül, a „szalonból" kikopva - a „szemétdombon" (ahogy Mariskának jósolják a lányok). Valószínű, hogy Szép Ernő Natáliája sem végzi máshogyan, hiába az álom a tisztes életről. Mariska naplója tehát rendhagyó napló - a századforduló mindennapjait rendhagyó pozícióból örökíti meg: a lány, aki őrzi tisztaságát, s kiválasztja azt az egyet, akinek odaadja magát önszántából, mert az szelídnek tűnik - önszántából, vagy mert Daniért/Dani miatt szenvedhet, vagy mert reméli a szabadulást... (így prostituáltatik egy lány...) A nő a nyelvet érintkezésre használja. Az érintkezés, amelyre Mariska képtelen a világban, a naplóval játszódik le: a szavak tiszták, szemben a világ mocskával - bár a napló végén már találkozunk 97
