Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Tóth Ákos: Minden esti kérdéseink (Új könyvek Babitsról)
festi meg előttünk, s ez még akkor is igaz, mikor a Babits-befogadás jelenkorú dilemmáival latensen feleselve, a XX. század megannyi lírai újjászületését vagy azok lehetőségét a „klasszikusnak" kikiáltott poéta fomaújító ötleteire vezeti vissza, s így - sugalmazón - őt nevezi ki a magyar és világirodalmi analógiák közti közvetítés, értő átsajátítás első alanyának (1. A versírás mint aranycsinálás - Babits leckéi a költészetből). A kötetben felfigyelhetünk arra a módszertani következményeket szülő választásra, mellyel Rába - bár nyilvánvalóan ismeri és érti azt - nem tágítja ki érdeklődését a teljes Babits-műre, inkább megmarad néhány vers vagy verscsoport vonzásában, s azok válaszként felfogott kijelentésére a különböző rákérdezések felfrissült, lehetségesnek bemutatott nézőpontjaiból közelít. A vizsgálat így kiszemelt anyaga mindenképp szőkébb, kisebb, mint a korábbi nagymonográfiáé volt, s ez az eljárás sikere érdekében vállalt megkötés visszatéréseivel időnkénti megismétlést, újraismertetést jelent a (könyvet lineárisan) olvasó számára. Ugyanakkor Rába kontinuitáskereső és -teremtő eljárása, egy- egy szöveggel kapcsolatosan a nézetváltozások kockázatát is megjelenítő nyitottsága az olvasásnak olyan természetes, jól ismert mintázatára emlékeztet, melyet egy monográfia kronológiai alapú, szigorúbb levezetésétől hiába várnánk. Rába írásainak helyzeteit (szerepel itt szakcikk, évfordulóra megjelent pályaképösszegzés, személyes emlékezés, recenzió, töprengő kisesszé) a fantasztikusan birtokolt és kiérlelt értekezői nyelv egysége, állandó önazonossága formálja meg és teszi felismerhetővé; mondataiban pedig a gondolatban való előrehaladásnak, a találó szó meglelésének olyan tulajdonságára ismerhetünk, mely tárgyával - a modernség formációival - nemcsak külső, tematikus, de a célok, ábrándok és a világnézet tekintetében is megosztozó közösségben létezik; az eleven tradíció tételét egyszerre állítva és állítván elő. A tavalyi Babits-év nagyszámú publikációi közül kiemelkedik egy másik könyv is, Kelevéz Ágnes újabb tanulmányait összegyűjtő munkája, mely az irodalmár előző kötetében (A keletkező szöveg esztétikája, 1998) kisebb szövegegységeken (az ún. Angyalos könyv kéziratanyagán) sikerrel „tesztelt" genetikus megközelítésnek (a francia 'critique genetique' törekvéseire tekintő tudományos honosításnak) módszerét most tökéletesítve, variálva, nyilván az elvárások szerint lazítva is, kiterjeszti és használhatónak mutatja a Babits-életmű újabb szakaszaiban és textológiai rétegeiben. Kelevéz mikrofilológiai megalapozottságú, a szövegvizsgálat legmodernebb eljárásaiban otthonos, a tárgyszerű bizonyíték, a filológiai megfelelés olvasati rangját visszaállító, ugyanakkor a művet kulturális kontextusa, elő- és utószövegei társaságában is megjelenítő tanulmányozásai voltaképpen a Rába által megteremtett értésalapon haladnak tovább. A könyv számos ponton nem csupán az úttörés eredményeként hivatkozik a Rába-féle monográfiára, tekinti alapvetésnek poétikai megállapításait, de mintha áttételes indítékai visszamutatnának a mű lezáratlan fejezeteire, fejtegetéseire, felvetéseire, azokra a kezdeményezésekre, melyeket Kelevéz a fejlődő levéltári és muzeológiai infrastruktúra és a módszerek előrehaladása segítségével, az újraértés reményében, a rejtett összefüggések feltárása érdekében a lezárt múlt aktáiból mindegyre kiemel és irodalmi peranyagként újra élővé varázsol, érdekfeszítő esetként felnyit. Mindezzel máris a könyv egyik legfőbb jellegzetességére hívnám fel a figyelmet: az írásokban előttünk alakuló Babits-portré, kicsit hasonlóan a címlapra kiválasztott, a nagyközönség számára eddig ismeretlen Scheiber Hugó-féle Babits-arcképhez, sok ponton emlékeztet ugyan az irodalmi közvélekedés „bajszos", komoly írófigurájára (ennek legismertebb, már-már emblematikus művészi ábrázolása Rippl-Rónai József képének gondterhelten homlokát tartó, magába temetkező Babitsa), egészében mégis úgy mutatja fel teljesen ismeretlen emberi, művészi oldalát, hogy az érezhetően közelebb áll az élőmodell valóságához - vagyis rögzült nézeteink és reflexítéleteink felülvizsgálatára kényszerít minket. Kelevéz véleménye szerint Babits esetében nem annyira az elveszett vagy megrongálódott kéziratok, a filológus dolgát hagyományosan nehezítő körülmények jelentik a fő gondot (bár Babits II. világháborúban megsemmisült könyvtára angol részlegének rekonstukciós kísérletében egy effajta nehézséget is szemügyre vesz, 1. „O lyric love" - Babits könyvtára és az angol irodalom című tanulmányt), hanem sokkal inkább a magát szemérmesen elrejtő szerzői szándék, a magánember, az irodalmi szereplő sérelmeinek, benyomásainak és reakcióinak mindegyre a szövegben szublimálódó, kivételesen gazdag tünetegyüttese. A könyv a költő legkorábbi, még publikálatlan zsengéitől egészen a későbbi nagy művek végképp tudatos, felügyelt anyagáig terjedő olvasásban, vagy a Babits működését meghatározó irodalompolitikai erőtér vizsgálata során (1. Bársonyszék vagy tüzes trón - Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként), az irodalmi örökség továbbélésének, az utóélet eseményeinek elemzésével („Keletre, keletre" - Politika és műértelmezés egy Babits-évfordulón; „Mindenki túlbeszél feladatán" - A Babits Emlékkönyvről) a filológus par excellence kötelességét teljesíti: a hátramaradt szövegek struktúrája, hallgatag felülete mögött megteremti a mű által belakni kívánt beszédtér, diskurzus egyidejű felhangzásának új esélyét. A kötet legizgalmasabb tanulmányai a költői, írói „önátformálás néha fájdalmas műveletének takargatott nyomaira" (125.) deríte91
