Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Tóth Ákos: Minden esti kérdéseink (Új könyvek Babitsról)
Tóth Ákos Minden esti kérdéseink (Új könyvek Babitsról)- Rába György: Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé (Babits és a százéves Nyugat költői) Argumentum Kiadó, Budapest, 2008 Babits Kiskönyvtár (Szerk.: Sipos Lajos) 3.- Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek" (Babits útján az antikvitástól napjainkig) Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2008- Engem nem tudtak eloltani (Tisztelet Babits Mihály születésének 125. évfordulóján) Szerk.: Fekete Sas Kiadó, Székely Sz. Magdolna Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Szekszárd, 2009 Hogy a tavalyi évben egyszerre ünnepeltük a Nyugat indulásának 100. és Babits Mihály születésének 125. évfordulóját, akár jelképesnek is tarthatjuk. Talán nincs még egy írónk, akinek neve, egész működése, művészi és irodalompolitikai választásai ily szorosan összefonódtak a lap történetével. Babits szinte a kezdet legkezdetétől jelen van a folyóiratban (az első évfolyam 22. számában mutatja meg először verseit), az évtizedek során a Nyugat egyik legtöbbször publikáló szerzőjévé, később szerkesztőjévé, majd főszerkesztőjévé válik, 1941. augusztusban bekövetkezett halála pedig ismeretes módon a lap - s vele XX. századi kultúránk sugallatos, felejthetetlen, s talán megismételhetetlen felivelő korszakának - végzetét jelentette. Innen, ebből a nézőpontból szinte hihetetlen - más nézetekből persze nagyon is hihető és jól követhető -, hogy a Nyugat első generációjának nagyjai közül éppen Babits az, aki a század embert s művét megpróbáló viharaiból, (irodalom)történeti vitáiból a legtöbb sérüléssel, eredeti alakját elfedő ellenzéssel, torzító féligazsággal megrakva keveredik jelenkorunkba. Ha nem szentelünk figyelmet a tisztázás közös érdekű feladatának, akkor nemcsak művét, verseit, regényeit, esszéit küldjük tovább ebben a félig megértő készületlenségben, megméretlenül a közelebbi jövő irodalmának, de az elszalasztott idők, lehetőségek összeadódásával mind nehezebb lesz megválaszolni még legjogosabb, minden esti kérdéseinket is: Ki nekünk Babits Mihály? Mit jelent számunkra életműve és szimbólummá vált személyisége? A közössé vonó „mi" itt egyként jelenti az irodalmi élet szereplőit, a művét aktív módon folytató vagy felejtő írók céhét, az irodalomértés szakembereit, de a legtágabb olvasóközönség névtelen egyéneit is. Minden estivé pedig azért léptettem elő a mi Babits-kérdésünket, mert éppenhogy nem az egyetértés, a nyugtató konszenzus réve felé halad az utóbbi időben. Tévedés ne essék, Babits élete és műve evidenciává vált: a halála utáni sűrű hányattatásokon, a történelmi félmúltnak nevét olykor a modernség érvényes kánonából is száműzni kívánó indulatán túljutva manapság nemcsak a 100 éves Nyugat, de a XX. század legnagyobbjai között említjük. Másrészről elhallgathatatlan, hogy a ciklusai végére érkező, hagyományösszesítést és -válogatást vállaló, az új korok tájékozódási pontját kereső magyar irodalom számára problematikus és mindannyiszor kérdéses Babits mű-eszménye és általános irodalomfelfogása, illetve az ebből származtatható és aktivizálható múlt-indíték, motiváció. S míg a szép igék szintjén, a csatlakozás beszédes gesztusaival egyre a folyamatosság és maradandóság biztatásával fordul az utókor az életmű felé, a hagyománytörténés valódi konzekvenciái, az újraértett múlt produktumai a Babitsétól részben vagy nagyon is eltérő hatásközpontok (pl. a Kosztolányi-líra mindenkor jól érzékelhető vagy a Kosztolányi-próza 1990-es években látványos rekanonizációval visszaszerzett alapélménye) felé orientálnak. Holott Babits művének ilyesfajta, mindegyre egy másik életmű, más költészetelképzelés ellenében megképzett egysége (először Ady, majd József Attila műve mellett kényszerült Babits erre a kontrasztírozó szerepre), a modernség hatás-alapú komplexumában mellékesnek tekinthető vagy beteljesítetlen alternatívaként leírt funkciója valójában nem veszi figyelembe azt a „munkamegosztást", téveszthetetlen önérzéket és kritikát, mellyel Babits saját művét a teljesedő modernség világle89
