Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Hász Róbert: Júliával az út
- Nemsokára. Nemsokára mindent elmesélek, ma pihenjél, hosszú volt az út. Rágyújtottam, így már ketten eregettük a füstöt.- Az én időmben a nők még nemigen dohányoztak.- Az enyémben a férfiak meg már nem pipáznak. Nem válaszolt, csak megcsóválta a fejét. Lassan ránk ereszkedett az este. Őszi bácsi fölállt és a melléképület felé indult. Néztem, ahogy távolodott s eltűnt a sötétben. Szerettem volna megérteni. A veséjébe látni. Hogy tulajdonképpen mit akar velem? Mire ez a nagy titokzatosság? Becsapottnak éreztem magam, hiszen lényegében átvert. Bár kétségtelen, a kollégiumban egy szóval sem állította, hogy házvezetőnői minőségben van rám szüksége. Én értettem volna félre mindent? Hiába igyekeztem felidézni magamban a kollégiumi beszélgetésünk részleteit, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy medrükben tartsam a gondolataimat. Őszi bácsi egy viharlámpával tért vissza. A himbálózó fényt maga előtt tartva közeledett, kissé imbolygó, kacsázó járással. Mint egy törpe Prométheusz, aki tüzet hoz a sötétben kuporgó emberiségnek. A lámpát az asztal közepére tette, kettőnk közé.- Haragszol? - kérdezte. Mélyen a szívemben nagyon szerettem volna hinni abban, hogy valóban jót akar nekem.- Össze vagyok zavarodva. Apró léptek zaja hallatszott. Kicsiny árny bontakozott ki a sötétben. A sárga kutya, mintha ösztönösen oldani akarná a feszültséget, odatelepedett a lábam mellé. Lehajoltam és megsimogattam. Buksi feje meleg volt és puha.- Én hiszek abban - hallottam Őszi bácsi hangját -, hogy semmi sem történik velünk véletlenül. Hatvanegyben itt szolgáltam a seregben. Akkor még két évig tartott a sorkatonai szolgálat. Soha előtte nem láttam a tengert. Egyedüli magyarként, elvágva mindentől, amit előtte ismertem, kiszakítva a falumból, amit addig gyakorlatilag el sem hagytam, idegen világba csöppentem. Nehéz volt, mint akkoriban minden. De két év után úgy éreztem, nekem itt a helyem. Elvarázsolt ez a világ. A narancs- és fügefák, a tikkasztó nyarak, a hűvös, nyirkos telek. Hiába szereltem le, tértem haza, kezdtem volna az életemet építeni, gazdálkodni apám, nagyapád mellett, valami folyton ott motoszkált bennem, akár a fába szorult féreg, és nem hagyott nyugodni. Ha a mezőgazdaság nem érdekelt, mihez kezdtem volna? Iskolába annyit jártam, amennyit a falumbeli kölykök mind, vagyis szinte semmit, befejeztem a hatéves elemit. Mentem volna a városba, mint mások, reggel hatra a gyárba, ingázni? Három évet sem bírtam ki odahaza, visszajöttem. Elszegődtem egy fakitermelő céghez, fönt éltünk hetekig a hegyekben, fakunyhókban aludtunk, azt ettük, amit főztünk magunknak, illetve amit a helybéli hegylakóktól beszereztünk, kézzel csavartuk a dohányt, ha a cigarettánk elfogyott, éjszakánként tüzet raktunk, szilvóriumot ittunk... Szívesen emlékszem azokra az évekre. Férfias, kemény élet volt, de kiszámítható. Aztán elszegődtem egy hajóra, és a hosszú, hetekig tartó utazások során, amikor a kék vízen kívül egyedül a hajó kabinjának festékfoltos fala szolgált változatossággal, unalmamban olvasni kezdtem. Sorban, ami a kezembe jutott. Még a cirill betűs 24
