Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Hász Róbert: Júliával az út

belekap hosszú, vörös hajába. Tulajdonképpen nem illik oda, kirí a környezetéből, akinek van szeme, az látja, hogy ragyog, mint a porba hullajtott gyémánt, abban a balkáni forgatagban, ahol szerbek, albánok, macedónok, nyugatra igyekvő török vendégmunkások nyüzsgő forgataga kavarog, ahol a cseváp, a burek meg a pörkölt kávé egymást erősítő és az idegenek gyomrát fölkavaró illata keveredik a mozdonyok olajos szagával, ahol minden mindenhez hozzáér, ahol a rohanó testek egymást súrolják, kiáltások röppennek a magasba mindenféle nyelveken, melyek aztán a vonat füttyének hangjára foszlányokra bomlanak, szétszóródnak, majd újra összefonódnak, olykor egyik nyelv darabjai egy másik nyelv morzsáiba kapaszkodnak, mintha Bábel népei innen igyekeznének szétfutni a világ külön­böző tájaira, csomagjaikban cipelve nyelvük és kultúrájuk grammatikáját. Júlia csak áll ott, issza magába ezt a sokféleséget a hangok, illatok, képek formájában, őt nem riasztja, éppen hogy izgalommal tölti el mindez.- Igen. Ismerlek - feleltem.- Életemben nem utaztam még olyan koszos vonaton. A Belgrád-Bár vasút­vonal hosszúnak ígérkezett, hét vagy nyolc óra, már nem is emlékszem, kanyar­gós viaduktokon, alagutakon át. A fülkék zsúfolva, olyan, hogy helyjegy, nem létezett, mindenki oda ült, ahol éppen helyet talált magának, ha meg nem talált, akkor a folyosóra kényszerült. Előrelátó voltam, időben fölszálltam, s leteleped­tem egy fülkében az ablak mellé. Mire a vonat elindult, már nyolcán szorongtunk bent, két szabadságos katona, egy anyuka a gyerekeivel, egy apró, fekete nénike, jókora, vászonkendővel lekötött kosárral az ölében, melyből föltartóztathatat­lanul áradt a kecsketúró szaga, mellette az ura gubbasztott, bajuszos, mogorva crnogorac. A katonák egész úton bámultak, de nem voltak otrombák és nem tettek megjegyzéseket. Reggel kilenckor indultunk, és már jócskán benne jártunk a késő délutánban, amikor megérkeztünk. Soha addig nem ültem még annyit egyhuzamban vona­ton. Az első egy-két óra csak-csak eltelt, de utána merő kínszenvedés volt minden vánszorgó perc. Az ablakon túl elsuhanó hegyes-völgyes, szakadékos-vadregé- nyes táj sem tudott lekötni. Időnként kisétáltam a folyosóra, elszívtam egy cigit, de a büfékocsiig nem mertem elmenni, féltem magára hagyni a bőröndömet, no meg az sem hiányzott, hogy valaki beszökjön a helyemre. Amikor Bárban kiszáll­tam a vonatból, úgy éreztem magam, mint aki hosszú napok bezártsága után szabadult egy tengeralattjáróból. Oszkár bácsi már messziről integetett. Khaki színű térdnadrágban, kockás ingben, napszemüvegben, fején szalmakalappal állt a peron mellett. Elém sietett, és gyorsan két puszit nyomott az arcomra.- Tudtam, hogy eljössz - fogadott. Majd kijavította magát: - Legalábbis nagyon reméltem. Megkerestük a kocsiját a parkolóban, és a hátizsákomat bevágtam a csomag­tartóba. Előrebocsátotta, hogy még fél óra autókázás vár ránk Ulcinjig. Miután elindultunk és kiértünk a városból, faggatni kezdett, milyen volt az utam, elfáradtam-e, s hogy most aztán majd kipihenhetem magam rendesen.- Dolgozni jöttem - emlékeztettem, utalva ezzel korábbi egyezségünkre.- Magától értetődik - bólintott. 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom