Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - Staar Gyula: Mindhalálig sugározta tudását (Emlékképek Simonyi Károlyról)
halt meg. Könyvespolcán egy nekem címzett borítékot találtak, benne a diákoknak szánt pénzzel. Természetesen a mai napig éltetjük az általa alapított A kultúra egysége díjat. Fizikus szerzőink sora mond le rendszeresen cikkeinek honoráriumáról, ráírva honoráriumlapjára: „Simonyi professzor úr diákjainak szánjuk". Nem akartam észrevenni, de ma már tudom, O már jó ideje tudatosan készült a halálra. Újraolvasva beszélgetéseinket, megdöbbenek, hogy már az első, az 1979-es is így fejeződik be: Lassan-lassan én már búcsúzom a gyerekektől. Évről-évre egy-egy évfolyamtól, de egy picit úgy egészében is... Úgy érzem, könyvem egy nekik szóló koncert utáni ráadás. Nekik, akikkel sok-sok évet örömteli munkában együtt tölthettem, és akik nélkül ez a könyvem sohasem született volna meg. A portréfilmben pedig az utolsó kérdésemre, „Mit vársz a jövőtől?", szívszorító választ adott: „Három kívánságom van, mindhárom ugyanaz. Éspedig az, hogy a halál tartsa be a sorrendet! Szeretteim közül senkit se kelljen eltemetnem. Vegye tudomásul a Halál, hogy én vagyok soron! Én ülök Kháron ladikján most" - mondta, kissé megemelve a hangját. Csend ült a szobára, elnémultunk. Tovább kérdezni nem volt erőm. Az operatőr leállította a kamerát. Utolsó nagyobb beszélgetésünk, az Unom Dantét! is a végső kérdések, a halál körül forgott. Megjelent interjúink közül talán ezért szerettem ezt a legkevésbé. Ugyanakkor az ebben megfogalmazott csodálatos gondolatai közül többet ma is szívesen idézek: A mi halálunk és az emberiség halála is beilleszkedik a kozmikus történésekbe. Napunk egykor majd utolsót lobban, s akkor Voltaire, Newton, Jézus Krisztus, gótikus templomok, a görbült világról való tudatunk, mind-mind nem lesz többé... Leginkább azonban az életigenlő szép sorait szeretem felolvasni a fiataloknak: Az élet minden gyötrelmével istenien csodálatos dolog. Nagy élmény, mely szép, széppé tehető. A bennem lévő erkölcsi törvény pedig irányíthat az utamon. Nem a tudomány a segítőtársam és nem a hit. Vannak, akiknek a messzi cél irányát a távoli templomtorony jelöli ki. Nekem erőt ad, hogy ezt a bizonytalan vágyból születő hipotézist mellőzni tudom. Mai, értékeit vesztő, hamis hangoktól zajos világunkban ritka a Simonyi Károllyal összemérhető igazi szakmai és emberi példakép. Vannak, akik a korukban nagynak látszanak, emléküket mégis elsöpri az idő, munkáik a feledés homályába vesznek. Simonyi Károly szelleme azonban az idő múlásával egyre erősebben világít. (2010 augusztusában) 95
