Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 12. szám - Surányi Dezső: Kecskeméti baracksirató (A tradíció még feltámasztható?)

a sárgabarackot. Galenus (2. század vége) és Palladius (4. század) ugyancsak megkülönbözteti az örmény almát (Armeniaca) a praecocestől, ami alatt a korai őszibarackot (Persica) érti.

Diocletianus (Kr. u. 284-305) idején hozott, és Szíriában sziklába vésett törvény a sárgabarackot praecoqua néven említi, ami az arab nyelvben bargug, al-barkuk lett. E név nyomon követhető - vele együtt a sárgabarack vándorútja - Észak-Afrikán keresztül Spanyolország és Dél-Olaszország irányába, és az olasz albicocco vagy a nyugat-európai Aprikose, Apricot stb. nevekben. Kosztina (1936) nézete szerint az arbor praecox (korai fa) latin kifejezés formálta az utóbbi elnevezést.

Bizáncban perikokkium néven ismerték e barackot (Aetius leírása), és ma is prikokkia a neve. Különböző utakon ért el a sárgabarack i. sz. 800 körül Nyugat- Európába. Hedrick szerint Itáliának volt meghatározó szerepe, még a 14. század közepén Angliába is innen került át. Észak-Amerikában 1720 után tettek említést róla Virginiában, majd a kaliforniai termesztés San Diego térítőútjának köszönhető (1769- ben). Löschnig - Passecker (1952) történeti-etimológiai különbségek alapján három terjedési irányt írt le:

a) északi: Kisázsián át került a Balkánra a barack, pontosabban a kajszi (caisa),

b) déli: Örményországon keresztül Szíria, Arábia, Görögország, Olaszország és Eszak- Afrika volt az útirány. Ehhez kapcsolódnak a nyugati sárgabarack-termesztő államok, és a szláv országok (orosz, ukrán területek) (latin praecocus és az arab al-barkuk), és végül a

c) középső: Közép-Duna-völgy, Németország, Ausztria. Az itteni elterjesztésében nagy szerepet játszottak a rómaiak; a császárkori Pannóniából származó kőmagleletek is ezt bizonyítják.

Crossa-Raynaud (1961) viszont úgy véli, hogy a sárgabarack inkább Közép-Azsiából származik, s feltehetően három irányban terjedt szét a világban.

a) Közel- és Közép-Keletre, Egyiptomba és Észak-Afrikába. Ez az ág adhatta a Klabi, a Bodri, az Amor Leuch stb. tuniszi fajtákat csakúgy, mint az oázisok Mes-Mes fajtáját. Ezek apró és korai gyümölcsök; a hidegigény szinte teljes hiánya és önmeddőség jellemzi őket.

b) Görögországi, közép- és dél-európai ág a Földközi-tenger vidékéről halad észak felé és ez adta az olasz fajtákat, meg a francia Nancy, a Royal, a Luizet, az Ampuis, a Rouge de Roussillon típusú fajtát. A jelentős hidegigény jellemző rájuk. Gyümölcsük általában nagy, és ipari feldolgozásra igen alkalmas, többnyire keserű magvúak. Ennek a csoportnak a fajtáit vitték Kaliforniába, Dél-Afrikába és Ausztráliába, majd Dél-Amerikába.

c) Kelet felé egy Eszak-Kína felé haladó oldalággal, s az Armeniaca sibirica fajtáival együtt. Az ide tartozó barackfajtáknak igen nagy a hidegigénye, jó fagyellenállók. Oroszországba a sárgabarack két úton, egyrészt Nyugat-Európából (a 17. században), másrészt a Krímbe, a Kaukázus vidékére (részben) és Turkesztánba közvetlenül keletről került. Ukrajnában a helyi tengeribarack neve zserdelj vagy zerdeli, ez a perzsa zard-alju (sárga szilva) elnevezésből származik.

A sárgabarack magyarországi elterjedésére már több biztos támpontunk van a legújabb kutatások alapján. Minthogy nálunk nem őshonos faj, a változatos történelmű és nagy népességcserékkel járó Kárpát-medence még régészeti leleteivel is csak kevés bizonyosságot jelent. Aquincum területén talált sárgabarackmag (Prunus /A./ budae) fajtája vajon képes volt-e tovább élni a honfoglalásig? A balatonszentgyörgyi késő avarkori temető ásatása során talált maglelet vele kapcsolatba hozható-e (9. század) (Sági - Füzes, 1967)? A budai Dísz tér 10. sz. háza kútgödrében ugyancsak találtak ép kajszimagvakat a 14. századból, de a teljes maganyag ennél sokkal több (P. Erményi, 1975, Gyulai, 2001).

67