Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Ménesi Gábor: Minden titok mögött újabb titkok vannak (Sándor Iván: A várható ismeretlen)
Ménesi Gábor Minden titok mögött újabb titkok vannak Sándor Iván: A várható ismeretlen Sándor Iván legújabb esszégyűjteménye nemcsak első ránézésre, külső megjelenését illetően tekinthető a Séta holdfényben folytatásának, hanem a felvetett kérdések, apóriák okán is. A várható ismeretlen gerincét a szerző elmúlt öt évben született írásai alkotják, de olvashatunk olyan esszéket is, melyek korábban már megjelentek kötetben. Legtöbbször azonban nem egyszerű újraközlésről van szó, Sándor Iván ugyanis továbbgondolta, kiegészítette szövegei egy részét. Az előző könyv mottójaként kiemelve olvasható a következő gondolat: „Amit látunk, az mindig eltakar valamit, és azt szeretném látni, ami eltakart: az álarcok mögött megbújó dolgokat." Borítóján Van Gogh festménye: Séta holdfényben. Az új borítón pedig Bak Imre Szejforisza (amelynek keletkezése nyilvánvalóan nem független Sándor Iván A szefforiszi ösvény című regényének befogadásától, a tapasztalatok, a probléma-megvilágításra törekvés hasonlóságától). Mindkettő a láthatón túlit villantja fel. Bak alkotásán a „képmezőt az egymástól kevéssé különböző (fakó?-) sárga- és (levegő?-) szürke osztja ketté. A két oldalról befutó különböző barnák két görbéje és mögöttük a tüköralakzatok úgy bontják meg a geometrikusságot, hogy az archaikus színvilágú térben beszéltetni tudják az (itt hármas) alternatívák mai időélményét. A konkrét Időre való rákérdezés az időtlenség tereiben hangzik." (176-177.) A festőművész tehát „eljutott az Idő problémáinak újabb felfogásához. Az elemek fedésével, takarásával, egymásra játszatásával, a viszonyok találkoztatásával-búcsújával, az idézőjelesen archaikus és intenzíven mai színvilág együtteseivel terei egy másféle időélményt fejeznek ki." (176.) De ugyanakkor ennél többről is szólnak Bak képei: „... tereiben azért találjuk szembe magunkat valami ismerőssel, mert rétegezett, közeledő-távolodó, egymásba ékelődő, a másikat elrejtő elemei a színvilág értelmezendő szenzitivitásával olyan struktúrákat formálnak, amelyek a korvalóság belső szerkezeteként jelennek meg. A nem e világi terek alakzatait történeti alakzatokként érzékelhetjük." (179.) Bak Imre azt a festői nyelvet keresi, amellyel megszólíthatja a sejtésekbe burkoltat, lehetővé teszi a várható ismeretlenbe való belépést, a világ nem látható, maszkokkal fedett szegmensének megközelítését. Sándor Iván törekvése sem más. Ezzel összefüggésben értelmezhető az új kötet Hermann Brochtól származó mottója: „Tűrhetetlennek tartom azt a gondolatot, hogy a világot, amelybe belehelyeztettem, »átláthatatlanul« hagyjam itt..." Már az iménti idézet megadja az alaphangot, amit még inkább erősít a prózaversszerűen tördelt kötetindító esszé, Noé történetének újraértelmezése, újraírása a huszadik.század traumatikus tapasztalatainak birtokában (A kelepce genezise és a tamil csónakos). Sándor Iván úgy véli, hogy „a genocídium szisztémája abban a résben formálódik, amelyben a kelepce bezárulása után összesűrűsödik a létezés tere; / a BÁRKAN kívül maradóként pusztulás, belül maradóként a mindenáron túlélés közben a pusztításban való részvétel beismerését magától elhárító deformált létezés mint a szabadságát vesztett élet formája". (15-16.) Hangsúlyozza, hogy az özönvíz pusztítása után nem került sor az áldozatok méltó eltemetésével együtt járó katarzisra, s elmaradt „a rádöbbenés mint örök figyelmeztető minta arra, hogy mi az ára az emberben otthonra találó autonómia feladásának". (16.) De ma sem más a helyzet: elmaradtak a tisztázó, az újabb nemzedékek számára megvilágító dialógusok arról, hogyan gyengítette a társadalom immunrendszerét 104
