Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Demény Péter: Séta a töprengő terekben (Poszler György: Az eltévedt lovas nyomában)
Demény Péter Séta a töprengő terekben Poszler György: Az eltévedt lovas nyomában l Valamikor másodéves koromban, tehát olyan 1991-1992 táján lehetett, hogy egy budapesti vendégtanár látogatott Kolozsvárra. Itt meg kell állnom és leszögeznem: akkoriban ez a félmondat nem azt jelentette, amit most; nem tartozott a világ legtermészetesebb eseményei közé. 1989 decemberében szabadultunk fel, és egy budapesti professzor látványa Erdélyben alig volt kevésbé meglepő, mint a vénasszonyok közmondásos égből potyogása. Már örülhettünk a Kortórsnak és a Holminak, Bertók Lászlónak, Mészölynek, Réz Pálnak, reménykedhettünk más szerkesztőségek és más írók eljövetelében, de még mindig nehezen hittük el, hogy valóban jönnek és jöhetnek, mi meg valóban hallgathatjuk őket, elővigyázatosság és szorongás nélkül. Nyilván ez is hozzájárult a varázshoz, de az öregúr, aki előadást tartott, varázslatos volt önmagában is. Fehér vagy vajszínű garbóban jelent meg, már nem emlékszem pontosan, sötét nadrágban, ősz hajjal, simára borotvált arccal, meg-megránduló felső ajakkal, alig két méter alatt. Egész lénye, öltözéke, humora, beszéde valami szigorúan kordában tartott szenvedélyességről árulkodott. A poénjai finomak voltak, egyfajta vidám szkepszisből származtak inkább, mint a lázadás elkerülhetetlenségéből. Egy-egy mondat végén elfúlt a hangja, s hogy ezt ellensúlyozza valamiképpen, összeszorította az öklét és több levegőt lökött ki abból, ami már szinte elfogyott. Okosan felépített, végig izgalmas előadásokat tartott, holott nem tartozott a színjátszó előadók közé, akik élénken gesztikulálnak, gyakran és színészien váltakoztatják a hangjukat, huncutkodnak és közben egyre figyelik a hatást. Az ő előadásai mértéktartók voltak, mint a személyisége; látszott, hogy enélkül a mérték nélkül élni sem tudna, bár tisztában van vele, milyen merev is a mérték, de azzal is, hogy életünkről nem mindig mi döntünk, vagy inkább nem mi döntünk mindenben, ami életünkre vonatkozik. Ahogy telt az idő, többször visszatért Kolozsvárra, s kiderült az is, hogy hiszen kolozsvári, de mint sokan, pesti is immár. Itthoninak is lehetett érezni meg ottaninak is, de mindkét létében és lényében a legrokonszenvesebbek közé tartozott. Nem nyavalygott vagy dörgött a sorsa fölött, visszatetszést vagy bűntudatot keltve maga körül, ezzel szemben nagyképű sem volt, mint aki azt jelzi, milyen magaslati helyen is él ő, s hozzá képest bárki, aki itthon maradt... Ebben is tudta a mértéket és lazán, de következetesen tartotta magát hozzá. 2 A kötet, melyet szerzője utolsónak nevez („Ha a naptárra nézek, megerősödöm ebben. Nem sok további könyvre nyílhat lehetőségem" - 7.), Cseh Gusztáv Kolozsvár, kétágú templom című rézkarcával fogadja és invitálja az olvasót, tehát egy lelki, szellemi, művészi és, ha szabad így fogal101
