Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Bence Erika: Egy (még) névtelen műfajtípus jelenléte (Márton László, Schein Gábor és Vasagyi Mária regényírásáról)

folyóként, Léthe vizeként) tudatosul bennük, mely a szent folyó pusztulását eredményezi. A nevek metaforikus többletét érvényesíti a regényíró, amikor a folyó terebélyesedését névváltozással érzékelteti: a forrásánál még Sár, később Sáriként „ösmerszik meg" (17.), majd „lön" Sáring, később Sáringa, Saronga, s végül félelmetes, sötét vizűvé válva: Sarong lesz a neve. E kontextusban a Pokolkeréknek vagy Nagy Kerékműnek nevezett (sok balasetet okozó, emberéleteket követelő) ásógép ugyancsak Hekaté kerekeként értelmeződik.

A regénybeli naplóban többször is a világról szóló beszéd középpontjába kerül egy festmény („Föstmény"), amelyen Hekaté veti szét fátylát a vidék felett, s amelyen a Nagy Kerékmű (a Rouage, Hekaté kereke) látható - a műszaki érzékkel megáldott Lothár előtt ez a kép jelenik meg, amikor az ásókerék kidolgozásán és tökéletesítésén fáradozik. A kép először egy kártyaparti tétjeként tűnik fel: a magát hajós Fláviónak bemutató raguzai herceg (a barokk történetmondás sajátosságai szellemében tehát ő is álarcot visel!) teszi fel tétül, amit hamismód a naplóíró Lothár nyer el tőle. A képhez anekdota fűződik: Korfunál hajótörést szenvedve a raguzai herceg ezen a táblaképen éviekéivé jut ki a szárazföldre. Az idő és a víz lemosta róla az írást, de néhány megmaradt töredék is fontos adatokkal szolgál: jól látszik rajta a dátum (1479; Leonardo pl. ebben az évben fejezi be az Utolsó vacsorát), a hely (Fiorenza), a cím egy része (Hekaté...) és a festő nevének töredéke (...rdo). Ezen a ponton úgy tűnik, nem sokat kell gondolkodnunk, mind az évszám, mind a hely egyértelműen a firenzei festőiskolára utal, ahova Leonardo is tartozott. Csak azonosítani kell(ene) a jelölt Hekaté-képet, tudván, hogy Leonardo da Vinci több azonos tematikájú rajzot is készített. A történet azonban tovább bonyolódik, elbizonytalanítva az olvasót. Ugyané bejegyzésből ugyanis megtudjuk, hogy Lothár - megsajnálva Ober Kúnót, Oborszentmihályi Óbor Liniusz hadrikáló és reá bízott fiát - újra kártyatétül teszi fel és szándékosan elveszíti. A Czobor-Óbor névanalógia egyértelmű, mi több, Vasagyi felhasználja regényében azt a Czobor-anekdotát is, miszerint Czobor József, a család híres gavallér, tékozló és utolsó sarja, aki pályázva a császár utáni első címre, örökösen vetélkedve Tarouca osztrák gróffal, egy alkalommal arra fogadott ezer aranyban, hogy melyikük jelenik meg drágább öltözetben az udvari bálon. Tarouca gróf (a regényben Lothár) aranynyal átszőtt bársonyöltözetet öltött magára, s úgy tűnt, meg is nyeri a fogadást, amikor Czobor József (a regényben Óbor Kúnó) széttárta mentéjét (a regényben bundáját), s alatta láthatóvá vált, hogy a felbecsülhetetlen értékű festményből varratott magának mellényt (a regényben a bunda bélése készült belőle). De: a valóságban is megtörtént esetről tudjuk, hogy egy Coreggio-festményről volt szó. S noha Coreggio is festett Hekaté-témájú képeket, a regényben a festmény létrejötteként jegyzett évben (1497) mindössze négyesztendős lehetett. A talány és félreértés (Óbor Kúnót pl. egész családja halottnak hiszi; tetemét azonosítják) így válik egyik legfontosabb szervező elvévé a regénynek, miként hasonló szerepet tölt be a késő barokk heroikus regényben és a reá (is) íródó új, a XX-XXI. század fordulópontján konstituálódott magyar történelmi regényvonulat darabjaiban.

Hozzávetőlegesen ugyanazt, a XVIII. század második felétől a XIX. század negyvenes éveiig terjedő korszakot, s a késő barokk világlátást felváltó felvilágosodás eszményének a romantika szellemi katasztrófaélményébe történő kifutását jeleníti meg („képzi után") mindhárom vizsgált regény. Amellett, hogy a magyar történelem irodalmilag korábban kevésbé tematizálódott, irodalmi termését tekintve pedig „hosszú hallgatás"-sal jellemzett korszakára, a XVIII. századra irányítják figyelmünket, egy olyan szellemtörténeti sztereotípiát bontanak le, miszerint a felvilágosodás kora az ész feltétlen diadalát juttatta érvényre, s innén eredeztethetőek a későbbi korok szellemi/tudományos teljesítményei. A három, bonyolult szövevényként megmutatkozó regényvilág végső tapasztalata épp ellenkező: a felvilágosodásban megalapozott tudományos teljesítmények rendre az embe106