Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Borsodi L. László: "Sátán és Isten foglya" (A költői képek mint világértelmező alakzatok Baka István költészetében)
A „nyár fala" az első sor felől a fa metaforájaként olvasható, és ehhez társítható az élet fájának mesei-mítoszi eleme. A nyár a költői hagyományban a teljesség szimbóluma33, tehát az ősz ellentéte. A szószerkezetben az évszak materializálódik, a „fal" szó bekapcsolja a mesterséges, emberi világ képzetét, és ezt az asszociációs kört tovább is viszi a szakasz utolsó két sora, amelyek felől a strófa első része a maga metaforikus összefüggéseivel egy hasonlat részeként a viszonyítottat alkotja.34 így válik a szakasz egyetlen komplex költői képpé (metafora és hasonlat). A hasonlat két része között nagyon pontos motivikus megfelelés figyelhető meg. Az évszakhoz az „elhagyott öreg kazán" képe társítható, amely a mesterséges világ motívumköréhez kapcsolódik („fal"); tárgy, ugyanakkor jelzői révén („elhagyott", „öreg") megszemélyesített, de nem élő, vagy éppen a pusztulás felé hajló. (A szakaszban a metafora és a megszemélyesítés a hasonlat építőelemei.) A „festék- és rozsdarétegek" a kazánról való leválásuk és színük alapján a „barna-piros levelek" viszo- nyítói. Leválásuk, lefelé való mozgásuk dekadenciát, elmúlást érzékeltet. A szakasz képi világa egyszerre vibrál az ember nyomait őrző tárgyi világ és a pusztuló természet között. Befogadói figyelmünk e kettősségben keres. A második szakasz első sorának refrénje motivikusan tovább építi a verset, a lefelé irányuló mozgás megállíthatatlanságát érzékelteti. A fa-motívum társítható a levelekhez, ám azok tehetetlenségéhez képest erőteljesebb mozgás jelenik meg: „a fára varjú száll, s hogy összetörje, csőréből koponyákat ejt a kőre, sfal édes agyvelőt: dióbelet." Az egyetlen élő a halálmadár, a varjú, aki célirányosan megválasztja mozgásának irányát. Megjelenése az első szakasz szép őszi táját komorrá, tragikussá teszi, hiszen jelenléte értékpusztító: széttöri az egészet, a teljest, amely a 3-4. sor metaforájában idéződik meg. A fához, tehát a természeti világhoz tartozó dióbél képét (azonosított) az agyvelő azonosítja, és ehhez asszociálhatjuk a koponyát, amely egy másik - a versben elhallgatott - azonosítottal, a dióhéjjal alkot implicit metaforát. A dióhéj a dióbél asszociációs köre által jelenik meg. A koponya-dióhéj, agyvelő-dióbél között alaki hasonlóság van. A varjú jelenléte a zárt egészet bontja meg, a belülről megalkotott, ezért csak belső nézőpontból végiggondolható, tehát a külső szemlélő számára fiktív teljességet pusztítja el. Ezzel az is nyilvánvalóvá válik, hogy a teljességhez nem lehet hozzáférni. A metafora olyan világot mutat fel, amelyben a nyomaiban megőrzött emberit (agyvelő, koponya), az ésszerűséget a halál értelmetlensége dominálja. Ezért tragikus ez a világ. „Hullnak a barna-piros levelek, közt átszitál a kék üresség: száraz avarra üvegcserepekként Isten halott tekintete pereg." A harmadik szakasz következetesen tovább építi az előző szakaszok zárt motívumhálóját: az első sor levél-fa konnotációja kiegészül az „ágak" képével, amely csupaszságot érzékeltet. A „barna-piros levelek" hullása időben előrehaladó, az értékpusztulás folyama33 Lásd például Ady Endre: Parisban járt az Ősz (1960,1. 75.) dmű versét. 34 A hasonlító-hasonlított fogalompár helyett Zalabai művében a viszonyító-viszonyított fogalmakat vezeti be, amelyek a metaforára is jellemző kölcsönviszonyt fejezik ki (Tűnődés a trópusokon, 88.). A hasonlat alkotóelemeire vonatkoztatva ezt a fogalompárt használjuk. 74
