Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Füzi László: Az egyéniség gazdagsága
az egyedisége ellenére is nagyon jellemző az olyan emberekre, akik képesek a saját komplexitásuk tökéletes megvalósítására. Faludy nem egy szent, és valószínűleg konfuciánus bölcsként vagy bodhiszattvaként sem állná meg a helyét. De megtanulta átélni a flow-t komplex tevékenységek során és a megnövekedett entrópiát olyan mémekké alakítani, amelyek rendet teremtenek a tudatban, és így hozzájárult a világ harmonikusabbá tételéhez." (Csíkszentmihályi Mihály szavait Buda Júlia fordításában idéztem.) Most meg kellene állnom, s a flow-ról kellene beszélnem, az élet áramlatszerű meg- élési módjáról, amelynek teóriáját Csíkszentmihályi Mihály dolgozta ki, de nem teszem ezt meg, csupán arra utalok, hogy a teóriát gyógyszer nélküli gyógyszernek tekintem, azaz olyan javaslatnak, amelyik a nehézségek közepette segíti az élet megélését, bár jobb lenne, ha a nehézségek legyőzéséhez társadalmi eszközöket találnánk. Arról sem beszélek, hogy Csíkszentmihályi Mihály szükségszerűen használja tudományágának kifejezéseit, mivel az adott tudományterület szabályai szerint csak így értelmezheti Faludy György életútját. Arról viszont szólnom kell, amit persze Csíkszentmihályi professzor is hangsúlyozna, hogy Faludy György nem a flow teóriájának kedvéért élte meg azt, amit megélt, hanem a történések közepette a maga alkatát, hajlamait követve, s az így formálódó életút később, jóval később, csak az utolsó szakaszában válhatott példává. A mondottak igaza mindezek ellenére sem kérdőjelezhető meg, akit mégis meg kellene győzni, annak javaslom, hogy olvassa el Faludy György önéletrajzi írásait, emlékezéseit, azokban mást nem is találunk, mint a mindig aktuális jelen megélésének kísérletét, pontosabban a lehető legmélyebb azonosulást éppen azzal a pillanattal, amibe belekerült. Példát akár ezret is idézhetnék, a Pokolbeli víg napjaim szinte egészében az adott pillanat meg- és túlélésének kísérletéről szól, s mondjuk a kései, A Pokol tornácán című kötet pedig az így megélt élet emlékezetes pillanatait örökíti meg. Most csupán rövid szünetet tartok, s arra utalok, hogy számomra az emlékezések és emlékiratok hitelességét éppen az bizonyítja, hogy a megélt történéseket a lehető legmélyebben élte át, egykori recski társai mind erről beszéltek, s ezt még azok az olvasói is megtapasztalhatták, akikkel a dedikálások alkalmából hosszasan beszélgetett, vagy azok a barátai, akikhez a legapróbb részletek miatt is hosszú és alapos levéllel fordult. A másik ember megbecsülése, az adott szituáció átélésének törekvése mindig ott volt benne. Történetei természetesen így is formálódtak, csiszolódtak, de csak azért, hogy mindaz, ami bennük volt, a lehető legtisztábban megmutathassa magát. A huszadik század meg- és túléléséhez természetesen mindez nem lett volna elegendő, ahhoz kellett az erős alkat, a súlyos betegségeket legyőző szervezet, a gyors alkalmazkodás képessége, s a szerencse, természetesen a szerencse. Minderről azonban nem beszélhetnénk akkor, s erre utal Csíkszentmihályi Mihály is, ha - tudatosan vagy ösztönösen - nem tanulta volna meg a pillanatok megélésének művészetét. Aki akár csak egyszer is találkozott Faludy Györggyel, az az eddig leírtakat pontosan tudta. Vagy érezte. Túl a leírás esetlegességein a századot megélő és a pillanat kapaszkodóit kereső Faludy György képe mindenki előtt ismert. S mégis, ennek ellenére mondom azt, hogy volt egy másik, az eddig bemutatottal szembenálló Faludy György is. Mert nem csupán az életet átélő s a létezés boldogságát kereső Faludy György létezett, hanem az is, aki mélyen értette azt, amit túl kellett élnie. Jogosan írja Fried István: „...a Viharos évszázad című verseskötet (vagy versciklus, vagy egyetlen ciklusból álló és utóhanggal ellátott verseskötet) a születés pillanatától a 2002-es Szerelmes verssel bezárólag tematizálja (korántsem 66
