Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Sándor Iván: Olasz Sándor hatvanéves
írói paktum, önéletrajzi tér ismert elméleti horizontját használja fel a referenciális-fiktív Szabó Magda „szövegtenger" vizsgálatához. A sokszor feltett, kézenfekvőén kínálkozó kérdést - jellegzetes női elbeszélői, vagy ennél rétegzettebb, egyedi narratívával állunk-e szemben a Für Elise esetében - a kötet egyik legélvezetesebb tanulmánya válaszolja meg. A határozott hang, felismerhető identitás jellegzetes megszólalási módjai jellemzik Tóth Krisztina Vonalkód című novelláskötetét. A róla írt elemzés, a címadó írás (Vándorló történetek. Tóth Krisztina: Vonalkód) bátran néz szembe az értelmezői közeg komplexusaival, saját maga számára is olyan csapdákat mutat meg, amelyek láthatóvá tétele egy ideális olvasói világ utópiájának ígérete. Olvashatóság és népszerűség, szövegtípusok hierarchiája, Nagy Boglárka meggyőző értelmezésében legalábbis „átugorható akadályok", de mindenképpen vizsgálandó jelenségek. Álljon itt néhány sor ennek bizonyítására: „Tóth Krisztina népszerűsége nem új keletű, mégis ritka esete az övé: a líra felől érkezvén kevéssé szokványos a szélesebb nyilvánosság köreiben ismertté lenni, olykor nehéz is megérteni, egyik vagy másik költő, író műve miért vagy mitől lesz inkább láthatóvá, mint a másiké." Vagy: „Megtartóztatnám magam attól a kényszeres összevetéstől, amely a kitűnő költőben - a rácsodálkozás gesztusával - előbb-utóbb felismeri a kitűnő prózaírót." Ugyanez az elméleti kimunkáltság és finomság jellemzi a Kiss Ottó novelláskötetéről (Ország a plafonon. Kiss Ottó: Angyal és Tsa) írt ismertetőt. Radomir Konstantinovicnak a vidék filozófiájáról, mentális térként való megképződéséről írt gondolatai, a magyar novellahagyomány archetipikus jegyeinek felvázolásával együtt olvasva komplex, alapos elemzés építőköveivé válnak. A történelem megszólalási módjai, egyén és csoport történetének kapcsolatai a kortárs szövegek alapproblémái. A legújabb kori magyar történet eseményei változatos és kevert műfajú szövegekben jelennek meg, ezek a regények a kritikus vizsgálódásainak fontos terei. A gyermek narrátorok Schein Gábor, Miklya Luzsányi Mónika, Bánk Zsuzsa, Kovács István, N. Tóth Anikó regényeiben az észlelés érzékenységének hordozói. Ez az elbeszélői mód a történelem elmondhatóságának bizonytalanságát és mindenhatóságát egyszerre megjelenítő formai hagyomány megmutatása. A téma módszertani kérdéseit a Hayden White esszéjét (A történelem terhe) címében is felidéző írás problematizálja (Az emlékezet terhe. Alkalmi vázlat Sándor Iván Tengerikavicsáról). Történeti és magánemlékezés szimbolikusságának azonossága, a köztörténet mindenhatóságának cáfolata a szépirodalmi szöveg működésére is érvényes stratégia. Sokszor és sokat idézett elméleti irány, érvényessége az elemző számára követendő magatartás. A szerző sosem mulasztja el a vizsgált szöveg, életmű kritikai hagyományban, magyar és világirodalmi kontextusban való elhelyezését, és sok esetben, ahogy az előző példákból is jól látszik, a filozófiai összefüggések tárgyalását. A kötet utolsó kritikájának (Nyelvdüh és nyelvszomor. Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába) zárómondata Nagy Boglárka kritikáinak a nyitottság szándéka ellenére is tökéletes kerete: „De hát miért ne legyünk maximalisták?" Nagy Boglárka kötete ebben a szellemben íródott, még ha, és ez sok szöveggel dolgozó kritikakötetről lévén szó természetes is, minden ítéletével, például a Poós Zoltán regényének (Az alkony fokozatai) vázlatosságáról, vagy a Parti Nagy Lajos kötet (A fagyott kutya lába) következetlen felépítéséről szóló megjegyzéseivel nem is értek egyet. (Kijárat Kiadó, 2007) 109
