Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
60-80 pengőkért egy hónapban. Nagyon nehezen voltunk. Végre aztán tavasszal tényleg megjött az értesítés, mehettünk az újraalakult Kissékhez Pestlőrincre. Négyen-öten voltunk. Aztán kiderült, hogy micsoda intrikák voltak ott családon belül meg a munkatársak között. Eleinte nem tudtam semmit sem. Mindent nekem kellett csinálni a magam esze módja szerint. Meg tudtam csinálni a reprodukciót és a színezést, de nem üzemszerűen. Azt meg kellett tanulnom saját magamtól, mert senki se mutatta. Az öreg Kiss jóindulatú ember volt. Látta az igyekezetemet, azt mondta: hát kérem, jól van. Akkor kezdtem én ott a Kisséknél, azt hiszem 90 pengővel, de a következő hónapban már 100 pengőt, úgyhogy fölment nekem már két év után körülbelül 170 pengőre. De voltak nálam nagyobb fizeté- sűek, a régiek, akik visszakerültek a régi garnitúrából. Körülbelül nyolc évig dolgoztam úgy, hogy már a második évben én voltam a meós. Hát ugye akkor még ez mint fogalom ismeretlen volt. Nagyon sok reprodukciót csináltunk az országba szerte-széjjel. Voltak olyan rendelőink, akik minden hétben, két hétben, hónapban és voltak, akik évente egy- szer-kétszer küldtek postán megrendelést. Mi a megrendelőkről egy kartotékot állítottunk össze. Amikor a visszacsatolt részek voltak, 2700 címmel dolgoztunk, és általában ismertük a stílusukat. Ungváron volt egy nagyon jó fényképész barátunk, személyesen nem ismertem, Kacsureknek hívták, az havonta 40-50 darab, 18x24-es színes, színezett képet rendelt. Később kiderült, hogy ő azt kirakatba rakta, de mind el is adta. Ungváron akkoriban két fényképész volt. A Kacsurek igazi jó fényképész volt, a másik meg nem. De mind a kettőnek szállítottunk, stílusban olyan elütőt, hogy semmiféle azonosság ne lehessen. Nem derülhetett ki, hogy mi akárhány stílust megcsinálunk. Mi tudtuk, és ez volt a fő. Meg kellett külön-külön mindkettőnek esküdni, hogy a másik nem rendelt tőlünk. Hát mi kétféle stílusban, de megcsináltuk mind a kettőnek. Még egy keveset a fotóműhelyről, amiben nyolc évig működtünk. A meós nálunk azt jelentette, hogy jó, rutinos retusőrök voltak nálunk, jó nevűek. De meglehetős nehéz, bizalmatlan, összeférhetetlen emberek voltak, akiknek a háta mögé nem állhattál oda tanulni. Volt egy pár fogásuk, egy pár ismeretük. De nekem is meg kellett ezt tanulnom a magam bőrére. A jó minőségű reprodukciónál és a színesnél a sorrend nagyon fontos. Csinálni is kell és haladni is. Ezek örökösen csipegették egymást. Minden reprodukció az én kezemen ment keresztül, hogyha valami eltérés volt, azt nekem kellett, de egy pillanat alatt, helyrehozni úgy, hogy a többi észre ne vegye. Egy idő után jobbnak láttuk eljönni, így kerültünk aztán ide le, Bajára. Akkor engem behívtak katonának Akkor elkezdték bombázni Pestet. Én világéletemben békés ember voltam, sose szerettem veszekedni, és mondtam Piroskának, nézd csak, itt van az újságban, Baján egy műterem kiadó. Hát mi Bajára sokat dolgoztunk, több itteni fényképésznek. Lejöttünk megnézni. Nem ismertünk mi itt senkit sem. Lakáson kezdtünk dolgozni, fotóműhelyt csináltunk, körülbelül egy évig. Na, aztán jöttek a bombázások, nem pont bennünket zavartak ugyan, de esetleg zavarhattak volna, úgyhogy aztán itt ragadtunk Baján. Már körülbelül egy éve itt voltunk, innen mentem Szárszóra 43-ban. Akkor besoroztak katonának. 36 éves koromban voltam újonc. Úgy ment a sorozás, hogy mindenkivel kezet fogott a főorvos, és mindenki jó volt, mindenki alkalmas volt. Akkor Piroska néni meg a húgom itt maradt a két kicsivel. És hát ők, ahogy tudták, csinálták. Az orosz időkben hivatalosan nagyon sokat kellett nekik dolgozni. Hozták-vitték az anyagot. Én meg hát odakint voltam. Sok fát kivágtam, sok óriás portrét csináltam. Azt szerettem csinálni, az ilyen méteres portrékat, de a ruszkik nagyon kriti101
