Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

kérdés, persze, hogy ezt az élményt a nyugatosok szinte önmaguk elől is igyekeztek leplezni: naplóját Móricz nem publikálta, Schöpflin és Kosztolányi csak semleges irodalmi és színházi írásait szignálta stb.) S az sem hallgatható el, hogy utóbb ez a helyzet meg is változott: a kurzus szorításában a modernség zsidó és nem zsidó aktorai ismét egymás mellé szorultak. Viszonyuk normalizálódott. Bizonyos törés azonban tagadhatatlan.

Az új helyzet másik meghatározó vonása, hogy a fejlemények jelentős anyagi és emberi erőforrásvesztéssel jártak. Nemcsak a háborús károk, az elcsatolt területekkel együtt elvesző földtulajdon- és infrastruktúra-vesztés említendő meg, de - s mindenekelőtt - az emberi erőforrás igen nagy veszteségei is. A deficit két síkon nyilvánult meg. Az utódállamokba átkerülő nagy nemzetiségi tömbök mellett, velük együtt jelentős magyar etnikai tömbök is Romániához, Csehszlovákiához, vagy az SHS királysághoz kerültek. S ez nem egyszerűen létszámcsökkenés, absztrakt módon fölfogható demográfiai veszteség volt: ez egyben a magyarországi kulturális potenciál gyöngülése is volt. Az anyaországi „merítési bázis" beszűkült, a leszakadó tömbök pedig - idegen közegben, kulturális önellátásra kényszerülve - deformálódtak. A problémák magyarországi szociokulturális „kihordása'" ezzel összehasonlíthatatlanul nehezebbé és problematikusabbá vált. S e veszteség mellett jelentős további veszteséget jelentett a magyar kultúra számára az 1918/19-ben „konvpromittálódottak" vagy magukat az új helyzetben veszélyeztetettve érzők emigrációba vonulása is. Ez a Nyugat-Európába (elsősorban: Bécsbe és Berlinbe), Amerikába, sőt Szovjet-Oroszországba irányuló politikai indítékú migráció főleg az asszimilálódott zsidó kulturális elitet érintette, de mellettük másokat, nem zsidókat is. Az eltávozottak egy része (pl. Kassák Lajos vagy Hatvány Lajos) néhány év múlva hazatért, az emigráltak elég nagy százaléka viszont végleg elveszett a magyarországi kulturális élet számára. Mindkét változás súlyos következményekkel járt. Mindenekelőtt (1) nagymértékben csökkent a hazai kreatív potenciál. Olyan jelentős értelmiségi veszteség érte ezzel az országot, amelyet fölbecsülni is csak részben lehet abból a szerepből, amelyet ezek a művészek (pl. Korda Sándor, Moholy-Nagy László), tudósok (pl. Polányi Károly és Mihály, vagy a majdani Nobel-díjasok) és mások (pl. Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szende Pál) új közegükben betöltötték. Távozásuk, a magyar kulturális aktivitásból való kényszerű kikapcsolódásuk ugyanis szinte fölmérhetetlen elmaradt haszonnal járt. Bár hozzájárulásuk a világkultúra alakulásához akár nyereségként is elkönyvelhető, hiszen kétséges, hogy itthon maradva, itthoni körülmények közt ugyanazt a teljesítményt tudták volna produkálni, ám az így is bizonyos: itthon mindenképpen hiányzott kreativitásuk. Ugyanakkor (2) a kisebbségi magyar kultúrák kikapcsolódása a magyarországi viszonyokból olyan veszteségnek bizonyult, amely egyben, egy másik síkon gazdagodást is hozott. Mert egyfelől ugyan bizonyos, hogy olyan kulturális centrumoknak, mint pl. Kolozsvár vagy Pozsony az elvesztése csakugyan komoly veszteség volt, másfelől azonban az új helyzetben ezek a fokozott aktivitásra kényszerülő, „önállósuló" centrumok növelték a magyarság szociokulturális diverzitását. Ez pedig - a folyamat fájdalmassága ellenére - kétségkívül gazdagodásként értelmezhető, s hosszabb távon akár az egész magyarság előnyére is lehet. Aligha véletlen, hogy a csehszlovákiai magyarság puszta léte, fiatalabb nemzedékeinek demokratikusan kondicionált aktivitása például jótékonyan befolyásolta a húszas-harmincas évek magyar- országi értelmiségi útkeresését, az egyik legjelentősebb magyar kulturális folyóirat pedig a kolozsvári Korunk volt. (Egy ideig, 5-6 évig hasonlóan pozitív szerepet tudott betölteni a bécsi magyar emigráció is, amelynek kulturális teljesítménye ezekben az években voltaképpen azt pótolta - részben a kisebbségi magyarság számára is ami itthon politikai és egyéb okokból nem születhetett meg. A „bécsiek" teljesítménye sajnos utóbb gyorsan elfelejtődött, olyannyira, hogy a maga teljességében a történeti kutatás mindmáig nem ásta ki a feledés homokrétege alól.)

48