Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
Elemző figyelmet érdemelne a dvil szervezetek belső arányainak kérdése is. Első «pillantásra is kitetszik, hogy a nagy társadalmi csoportok érdekképviselete fogyatékos; tagjaik érdeklődése és igényei csak korlátozottan vagy szétforgácsoltán jutnak szóhoz. Ez mindenekelőtt a fiatalok, a nők és a szakértelmiségiek civil szervezeteinek állapotát és társadalmi befolyását érinti. Ha túlteng a „hobbielv" vagy a politikai mimikri e szervezetek tevékenységében, elkerülhetetlen lesz a funkcióvesztés és az egyoldalúság. Ebben az összefüggésben is mérlegelhető - akár egyetértőén, akár elutasítóan - a parlament második kamarájának gondolata. A rendszerváltás óta egyre gyorsuló ütemben zajlik az utómodem tömegpolitika elkerülhetetlen velejárója: a nyelvi-stiláris leromlás. A kerekasztal és az alkotmányozás résztvevői nem tételezhették fel, hogy a verbális agresszió és a személyre kihegyezett „levadászás" olyan indulati szintre emelkedhet, mint ahogy az napjainkban megfigyelhető. E tendencia ellenében csupán egy jámbor szentenciát állítottak: „a közéleti embernek többet el kell viselnie”. Egyéb törvényes tilalomfa nemigen akadt. Márpedig ez a körülmény alkalomadtán inkább az agresszív indulatgerjesztés kezére játszott. Nyelvi-stiláris romláson főképpen nem nyelvhelyességi vagy mondatfűzési vétségeket értünk. Tehát nem az SMS-nyelvezet és a képszerűség térhódítására gondolunk, hanem a közéleti nyelv funkcióváltozásaira. Persze a háttérben ott zajlott a hírszórás és a közízlés „bulvárosodása", ámbár meglehet, alkalmasabb volna - a szó eredeti és átvitt értelmében is - „pornografizálódásról" beszélni. Hiszen időközben megszületett a politikai pornográfia is: szenzációhajhász turkálás a „hírekben" és a közszereplő magánéletében. A „bulvárszenzáció" legsúlyosabb ártalma azonban valóságtorzító funkciójában rejlik: felbillenti a valóság értékviszonyait és a dolgok valódi jelentőséghierarchiáját. A sztárok és a celebek kalandjai, a napi szenzációk fontosabbak és figyelmet érdemlőbbek lesznek, mint a sorsalakító világesemények vagy a korszakos tudományos-technikai felfedezések. A bulvárújságíró gyakran a kukkoló vagy a vérszagra gyűlő keselyű szerepében tűnik fel. Még a '90-es évek első felében is elképzelhetetlen volt a nyilvános közbeszédnek (s benne az internet stílusának) olyan mértékű eldurvulása és a verbális agressziónak, a „szimbolikus kivégzésnek” az a tobzódása, amely napjainkra már-már természetessé vált. Mi több: sokak szemében egyenesen a szólásszabadság és a személyes szuverenitás megnyilvánulásaként tűnik fel. (A „lógni fogsz” típusú kijelentések a magánbeszélgetésekből átléptek a nyilvános megszólalásba.) A verbális agresszió lépten-nyomon átcsap fizikai agresszióba; egyre gyakrabban panaszoljuk a köznapi érintkezésben, az interetnikai viszonyokban, az iskolákban és a politikai küzdelmekben tapasztalható agresszív aktusok szaporodását. Csak sejtjük a fenyegető levelek, üzenetek és küldemények kiterjedtségét. Az események láttán olykor az a benyomásunk támadhat, hogy sokan szabadjára engedték agresszív késztetéseiket, mivel sokakat gyötörnek ilyen vagy olyan eredetű keserű frusztrációk. Mintha itt vagy ott figyelmes „levadászó brigádok" működnének, hogy számon tartsák és megtorolják - legalább egy fenyegetés erejéig - a másfajta gondolkodást, a nem tetsző bírói ítéletet vagy a kifogásolható biográfiát. A demokrácia nem csupán hatalmi berendezkedés, hanem azt átható közerkölcs, kultúra és ízlés is. A politikai küzdelmek hevében és a gazdasági gondok szorításában minderről egyre kevesebb szó esik. Ezért sokak szemében Bibó „moralizált demokrácia" kifejezésének egyszerűen nincs értelme, mivel kizárólag a demokrácia uralmi-hatalmi dimenziója létezik számukra. A nyelvi romlás legfőbb tünete azonban másban rejlik. A politikai közbeszéd és a tömegszónoklatok nyelve a valóságleképezés és valóságkezelés - vagyis a tárgyszerű dialógus - eszközéből a valóságkonstruálás eszközévé, álvalóságok szerkesztésének médiumává vált. 205
