Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
tenciája szabja meg. Ez utóbbira egyébként sor került a még egységes Csehszlovákiában; ma egyedül Csehországban van parlamenti képviselete a kommunista pártnak. Abban, hogy az átmenet békés jellegét és a látványos felelősségre vonás mellőzését a lényeget illető és kitapintható közegyetértés kísérte, közrejátszott két körülmény: a kerekasztal mellett ott ültek az állampárt osztatlan hatalmukról lemondani kész képviselői, viszont távol voltak a „későn jöttek", a csak utóbb eszmélő és szerveződő radikális jobboldali csoportok. Ez utóbbiak csak az ezredforduló után - főként a belpolitikai polarizáció légkörében - eszméltek rá, hogy számukra is szabaddá vált a megszólalás és a szerveződés esélye. Ennek jegyében pedig újraköthették azokat a szálakat is, amelyek korábbi - gyakran súlyosan kompromittálódott - eszmékhez és történelmi szimbólumokhoz, jelképekhez fűzték őket. Nem lévén részesei és felelősei a kerekasztal tárgyalásoknak, könnyű szívvel elutasíthatták annak szellemiségét. Annak tünete is volt ez, hogy új generáció jelent meg a honi közélet színpadán, képviselőinek száma szükségképpen növekedni fog. A tetemes lappangási idő után újraeszmélő jobboldali radikalizmus (nemzeti radikalizmus) és a trianoni traumából táplálkozó újrevizionizmus (Nagy-Magyarország-nosztalgia) erőteljes ösztönzéseket merít a 20. századi hazai és nemzetközi radikális jobboldali hagyományból. De táplálja napjaink nyugat-európai idegenellenes, anarchista és antiglobalista mozgalmainak növekvő társadalmi láthatósága és várható konjunktúrája is. Főként ezek a politikai erők, s mellettük a rendszerváltó csoportok egyes kiábrándult s reményeikben megcsalatkozott képviselői követelik az új, „igazi" rendszerváltást. Hitük szerint ugyanis csupán fondorlatos hatalomátmentés történt, mivel felelősségre vonó leszámolás híján az érintettek gazdasági hatalommá konvertálták politikai és kapcsolati tőkéjüket. Ezért azután a nép demokratikus érettsége is kétségessé tétetik: nem igazodott el az új viszonyok között, könnyen félrevezethető volt, hiszen sok tekintetben „Kádár népe" maradt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szocialisták új és új választási sikere. Bizonyára e tény magyarázza a jobboldali konzervatív nemzeti erők hosszú távú stratégiai célkitűzését: a balliberális politikai csoportok meggyengítését, majd peremre szorítását, sőt végleges kiiktatását. Az átmenet békés-tárgyalásos jellegében végül is mindkét oldal érdekelve volt. A hatalom birtoklói így remélték elkerülni a számon kérő felelősségre vonást; az ellenoldal képviselői pedig joggal tartottak egy polgárháborús helyzet kiszámíthatatlan és kaotikus fejleményeitől. Az ország közhangulata is inkább a békés-önvizsgáló katarzis és újraalkalmazkodás indítékait támogatta - olykor szorongási hullámok kíséretében. Az ország különös érzületi kettőssége jól tükröződött a Nagy Imre és társai újratemetésének, illetve Kádár búcsúztatásának egyaránt tömegeket érintő gyászában. Ne feledjük: a rendszerváltáshoz közeledvén csaknem egymillió párttagot számláltak az országban, jóllehet közülük egyre többen tanácstalan és demoralizált állapotban leledztek. A családtagok révén még tágabb kör érezhette magát, ha nem is fenyegetve, de legalábbis érintve. Mind tekintélyesebb részük minősítette önmagát - részben önigazolásként, részben önvédelemként - „reformkommunistának" vagy „alibi párttagnak". Bizonyosan akadtak köztük olyanok is (hogy mennyien, becsülni sem tudjuk), akik őszinte megrendüléssel életük és eszméik csődjeként élték át a fejleményeket. Számukra ez súlyosabb kudarc és „megtorlás" volt, mint bármely személyes felelősségre vonás. Rájuk is érvényes lehetett a bánki igazság: „A büntetés már ennek irgalom!" A többség persze a dolog természeténél fogva az újratájékozódás és az újraalkalmazkodás lehetőségeit fürkészte - és nem is sikertelenül. Nem kevesen meglelték helyüket az újjászerveződött politikai mező helyi és országos rendjében. Ennek lehetősége logikusan eredt az átmenet jellegéből. Az 1988-89 folyamán kibontakozott sokfajta helyi és országos tömegakció és demonstráció nem torkollott egységes, nemzeti méretű tömegmozgalomba. Feltehetően azért sem, 198
