Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
ban még magasabbra csapott, mint ott, ahol rövidebb-hosszabb cezúra után kellett a nemzeti függetlenséget helyreállítani. A nemzeti érzület változatai - a patriotizmustól az agresszív nacionalizmusig - a régió leghatalmasabb tömegtoborzó és indulatgerjesztő érzületei lettek, és belátható ideig azok is maradnak. Legyen bár szó nemzeti szupremáciát ápoló, diadalmas-pozitív alakjukról, vagy a nemzeti sérelmeket és fájdalmakat panaszló változatukról (mint Trianon vagy a szerb „trauma" esetében), az egyén legmélyebb - úgyszólván zsigeri - rétegeit érintik. Ezért lettek a tömegbefolyásolás legfontosabb tematikus körévé. 3. A békés átmenet hozama és ára A magyar rendszerváltás erényeként szokás emlegetni annak békés-tárgyalásos jellegét. A román fejleményeket leszámítva végül is minden rendszerváltás békés úton zajlott le térségünkben. Legfeljebb a hatalom átengedése ment végbe némi fokozatossággal, szakaszosan, mint Lengyelországban. Sehol sem kényszerültek arra, hogy erőszakkal, kemény ellenállást leküzdve - netán polgárháborúval - vívják ki a fordulatot. A demoralizált hatalom mindenhol megadta magát; képviselőinek tetemes része maga is „átállt" a változás ágensei közé. Jellemző módon csak Moszkvában, a birodalom központjában került sor elvetélt puccsra: csak ott fenyegetett polgárháborús kockázat. Az eredménye Gorbacsov eltávolítása, Jelcin felívelése és a Szovjetunió széthullása lett. A történelem tanúsága szerint az efféle gyökeres társadalmi-politikai fordulatok elvileg kétfajta mintát követhetnek: a számonkérő-leszámoló, felelősségre vonó-kriminalizáló, illetve a jogállami kontinuitást helyreállító, „tiszta lappal” nyitó, hosszú távú megbékélésre törekvő eljárást. Ez a megkülönböztetés nem skolasztikus viták ürügye. A rendszerváltás pillanatában is akadtak, akik a határozott felelősségre vonás mellett törtek lándzsát. Nekik címezte válaszként Antall József gyakran idézett szavait: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!" A kifogás azonban - növekvő hangerővel - azóta is elhangzik. Igazolta-e az elmúlt két évtized az átmenet békés-tárgyalásos jellegét? A kérdésre adott válasznak természetesen nincs próbája; a történelmet nem lehet újrajátszani. Csak erkölcsi-politikai és logikai érvekkel, továbbá kollektív pszichológiai tapasztalatokkal érvelhetünk egyik vagy másik álláspont mellett. Mindkét nézet alátámasztására felhozhatók argumentumok. E sorok szerzője azonban meg van győződve arról, hogy a békés-tárgyalásos átmenet mellett sokkal több és nyomosabb érv szól, mint ellene. Nem csupán szűkebb régiónk tapasztalata tanúskodik erről, hanem egyebek mellett a spanyol példa is. Bízvást leszögezhetjük, hogy - „születési hibái" és „eredendő bűnei" ellenére - a rendszerváltás békés jellege újabb kori történelmünk talán legjelentősebb eseménye. Nem is annyira önmagában, mint a belőle származó esélyek és lehetőségek okán. Már ha élni tudunk velük! Bibó az 1945. évi fordulat kapcsán mondta: „A teljes vértelenség... a forradalom értékét magában bizonyosan nem rontja el." Szavai azonban a rendszerváltás forradalmi jelentőségű aktusára is érvényesek. Ez ugyanis 20. századi történelmünkben - a hatalomfosztással, valamint a jogállamiság alkotmányos garanciáinak kiépítésével - először törte át a ciklikusan visszatérő bosszúálló megtorlások ördögi körét (1919, 1945, 1957). így lehetővé tette, hogy az új rend ne a félelem, hanem a megbékélés és a biztonságérzet jegyében szülessék. Ez azonban jottányit sem változtat a múltat illető szükséges bírálat elítélő élességén. Egy történelmi esemény jelentőségét azonban nem az érette ontott vér mennyisége, a kiszabott börtönévek száma, a szavazati joguktól megfosztottak és a közéletből kirekesztettek peni197
