Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka

tették a hatalom gyakorlását és az államigazgatást. De az már erősen kétséges, hogy az elv vajon a demokrácia alapkövébe vésett örökérvényű igazság-e, avagy a tapasztalatok nyomán újra tárgyalható és módosítható eljárási technika.

S talán említésre sem érdemes, hogy újra és újra terítékre kerül a parlament második kamarájának ügye, a képviselők kívánatos száma, a választás lebonyolításának módja és a pártfinanszírozás nyugtalanító rendezetlensége. Valamennyi kérdés körül kiélezett és megosztó viták zajlanak; halvány remény sem mutatkozik az egyetértésre.

Fatális körülmény, hogy a „szociális piacgazdaság" oly vonzó és kívánatos modellje éppenséggel a rendszerváltás időszakában roppant meg, s a kibontakozó globális válság közepette aligha remélhető változatlan újjászületése. Ezért azután egyre több eszmecsere folyik az állam lehetséges és kívánatos gazdasági szerepéről és bizonyos - korábban vitathatatlannak hitt - dogmák megrendüléséről, mint a „minél kisebb állam, annál jobb" hiedelme vagy a piac varázserejébe vetett hit, valamint az a feltevés, hogy az állam mindig és sorsszerűén „rossz gazda".

A tapasztalatok nyomán arra is ráébredhettünk, hogy milyen ravasz és bonyolult dolog a jogállami elveknek a józan ésszel és a társadalmai igazságérzettel összehangzó alkalmazása. Tele vagyunk le nem zárt, s egyhamar le sem zárható nézeteltérésekkel. Létezik-e fontossági és értéksorrend az egyes deklarált és alkotmányunkban foglalt emberi jogok között? S ha igen, miképpen kell azt érvényesíteni? Ha pedig nincs, mi következik ebből a jogalkalmazásban? Vajon definiálható-e a közjó, s ennek nevében lehet-e korlátozni a személyes és részérdekű jogokat (a gyűlöletbeszéd tilalmával, a nyilvánvaló erőszak és agresszió megfékezésével)? Mindez végül is abba a kérdésbe torkollik, hogy meddig terjedhet és milyen eszközökkel élhet a demokratikus rend legitim önvédelme. Más szóval: milyen határok között érvényesek és tanulságosak mindmáig a weimari köztársaság történetének leckéi?

A rendszert váltó magyar társadalomnak sajnálatos módon hiányos és szelektív a történelmi tudata: a mindennapi valóságérzékelés a mindenkori jelen fogságában vergődik. A mindig csak töredékesen felidézett múlt jobbára csak szimbolikus események és alakok szabadon fosztogatható múzeuma: nagy diadalok és nagy fájdalmak foglalata, nagy hősök és gyalázatos honárulók sereglése. A múlt nálunk gyakran pusztán a jelen ürügye és az önigazolás forrása vagy hivatkozási alapja. Csak ritkán lesz a teljes valóságot átfogni kívánó, elemző gondolkodás tárgyává. (Természetesen nem a történettudományról, hanem a mindennapi történeti tudat állapotáról beszélünk.)

Az elmondottak valójában egyetlen eszmét kívánnak sugallani: a demokrácia nem egyszerűen meghatározott politikai rendszer, hanem egyéni és közösségi életforma is. Akkor lesz érett, és akkor ölti magára az ideáltípusában foglalt minőségeket, ha kialakulnak és megszilárdulnak az állampolgári lét és életvitel, a mindennapi kapcsolatok demokratikus formái és érintkezési módjai. Ha a mai gyűlölködő és idegenkedő szembenállások rovására inkább a megértő (empatikus) türelem hódít teret, és fokozatosan érvényre jutnak a konfliktuskezelés és konszenzuskeresés emberi léptékű technikái. Vagyis szaporodnak a „szabadság kis körei”.

Ennek azonban van egy mellőzhetetlen előfeltétele. Rá kell eszmélnünk, hogy a demokrácia lényegét tekintve önelemző, önkorrigáló, s ezért önfejlesztő rendszer. Persze éppen napjainkban lehetünk tanúi, mekkora külső erők - válságok - zúdulhatnak rá. De alkalmazkodóképessége és önszabályozó szabadsága azon múlik, hogy képes-e tulajdon kollektív tapasztalatait állandó önreflexióval követni, s ennek nyomán intézményes és alkotmányos-jogi életkereteit rendre hozzáigazítani az új feltételekhez. Ezért lehet a demokrácia szabadon kísérletező társadalom; az alkotmányában foglalt alapértékeken kívül nem kötik sem dogmák, sem béklyóként bénító külső függések.

193