Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Bombitz Attila: AEIOU, avagy a XX. század utolsó világai (osztrák pastich)
mert az puszta idea, látszat lenne (a regényben), hanem elmeséli annak egy lehetséges történetét, mégpedig úgy, hogy látszólag ignorálja az európai regény, és azon belül is az osztrák regény metanarratív vagy önreflexív történeti-poétikai vívmányait (vagy éppen azok romhalmait), s tiszta elbeszélésbe kezd. Visszaemeli a cselekményességet és a lineáris történetmondást, a fejlődés- és családregény modelljét pedig három egymásra olvasható műegészben használja fel újra. Menasse régi rendet szimulál, miközben a könyvespolcról - többek között és tételszerűen - A szellem fenomenológiáját veszi le, felüti a tartalomjegyzéknél, s azt alulról fölfelé olvassa, úgyszintén tételesen, s az ugyancsak újrafelhasználó Lukács korai esszéit idézi hozzá. Ha már a folytatásos szellemi termékek korát éljük, miért ne lehetne eljátszani a hegeli filozófia folytatásának lehetőségével? A lukácsi tükrözéselmélet és polgári eposz újrafelhasználásával? Az igény: az egész igénye, a világ egészére érvényes magyarázómodell létrehozása. A világ azonban éppen visszafejlődött állapotában van, törtségében, amin túl nem mutat semmi. A téma és a rendszer (a rendszerszerű rendszertelenség) az elszellemtelenedési folyamat témája és rendszere. Leo Singer, az önjelölt filozófus és Hegel-szakértő próbál meg érvényt szerezni a világról tett ez irányú kijelentéseinek. Az első regény, az Érzéki bizonyosság (Sinnliche Gewissheit, 1988) szövegimmanens és metaszintű kijelentéseit figyelembe véve, valóságot szimuláló bevezető szöveg, egyfajta előszó, amely a majdani regényhez kell, hogy elvezessen, és amely egyben végeredmény is, melyhez a regény mozgása kell, hogy eljusson. Roman, az egyes szám első személyű elbeszélő, a Sao Pauló-i egyetem német tanszékének tanára, a szó szoros értelmében vett, a brazil sémáktól teljesen független, unalmas, hétköznapi életéről tudósít. Szellemi munkát akarván végezni egyetemi körökben maradt, és ezért, hiába a doktori fokozata, kénytelen volt valahol külföldön állást vállalni. Roman grammatikai, kauzális példamondatok gyártása közben monologizál és éli a maga érzéki bizonyosságát, szenved saját üressége miatt, amely kultikus idegességgel betöltésre vár. A külső cselekmény: női nevek és kocsmák váltogatása, szeretkezés, onanizálás és történetgenerálás. A belső tartalom: kínlódás a hétköznapivá degradálódott szellem kiteljesedésének korlátái miatt, töprengések egy regény megírhatóságának kritériumairól, a véletlenek misztifikálásának szükségszerűségéről. Mindeközben Brazília elosztrákosításának lehetünk tanúi. A környezet ugyanis annyira mentes a karnevál- és fod-sztereotípia hangulatkeltésétől, hogy az egykor volt zsidó menekültek és exnádk szimbiózisa és kisebbségi léttere Ausztria Brazíliába történő problémátlan áthelyeződését jelenti. Minden ideológiai és erkölcsi ellentét a menassei Brazíliában feloldódik, az osztrákok pedig ennek következtében szabályosan otthon érezhetik magukat. Roman egyetlen vigasza a regénnyel való bíbelődés. Roman kedvenc figurája Leo Singer, aki az Esperanga bárban az érzéki bizonyosság tanait hirdeti, és róla veszi a mintát egy szellemi ember tragikus kimenetelű történetének regényszerű megírásához. Ez a regény lesz A regény kora (Selige Zeiten, brüchige Welt, 1991), melyben visszavarázsolódik a mindentudó elbeszélő, aki azonban egy dologgal mégsem tud mit kezdeni, s ez az eredeti szerzőnek, Románnak köszönhető: hogy hogyan is függenek össze dolgok, történetek, motívumok egymással. És itt kezdődik a szerzői játék, mert először a fikdó valószerűsítésével a regény regénye íródik meg az élet véletleneiről, majd azután maga a regény (nem hagyva ki az olyan lehetőségeket sem, mint Roman szerepeltetését bizonyos történetrészletekre történő visszautalásokkal). Menasse innen továbblépve Leo Singer nevében megírja annak szekunder művét, és végezetül a zárórész újra Roman történetét próbálja egy videokamera segítségével elmondani. A harmadik regénynek, a Cs úszás irányváltónak (Schubumkehr, 1995) azonban már nincs elbeszélője, egymástól teljesen független, rendszertelen összefüggések, motívumok és történetek követik egymást. Menasse anakronizmusa iróniától cseppet sem mentes. Különösen kilóg A regény korából, ahogy feltámadni készül a regény széles epikai íve, a pozíciójába visszahelyezett mindentudó elbeszélő, aki állandón elemez, boncol, magyaráz és félreérthetetlen jelentésrétegekbe vezeti szinte már 186
