Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Bombitz Attila: AEIOU, avagy a XX. század utolsó világai (osztrák pastich)

szerzőknek vallották vagy vallják magukat, e szerzők a hagyományok omló mechanizmusának, a világot kioltó egzisztenciális veszélyeztetettségnek, az én eróziójának tapasztalatközvetítésében, a mindezt megragadni és a mélységekig analizálni tudó nyelvi episztémérendszerükben és köztes terű, egymásra másolódó kronotoposzaikban, azaz mindenkori utolsó világaikban értelmezhetők közös horizonton. Hiszen különösen vonzó lehet egy regényirodalom történetében, ha szerzőik tudomásul véve a fennálló világ elméleti diskurzusainak mindenkori aktualitását, nem azok illékony és kérdéses voltát mintázzák újra, hanem jóval megelőzve az elméleti megragadhatóság és megfogalmazhatóság konklúzióit, regénytapasztalatban különálló, egyedi és autonóm premisszákként tárják fel azokat. Bachmann, Bernhard, Handke, Menasse és Ransmayr a világot műveik túlélő, kioltó, ismétlő, újrafelhasználó és kitaláló meghatározottságaiban artikulálják. Más kérdés, hogy éppen ez alatt az egész alatt roppannak össze utolsó hőseik. Bachmannál a mindennel szemben fogalmazzák meg léttöredékeiket. Bemhardnál egyazon pillanatban értik meg a végső megválaszolhatatlanság titkát, s zuhannak ki létodújaikból. Handke figurái a normatív világ nyelvi határán szédelegnek, átélve a feltámadás szentségét. Menasse és Ransmayr történetei pedig a világ lassú kibetűzése közben lezajló határáttevődésekről és átlépési kísérletekről számolnak be, miközben felismerhetetlenségük, félrekódolhatósá- guk, vagy egyszerűen csak ismétlődésük következtében éppen a határszituációk omlaszt- ják össze disszeminált világjáróik utolsó világát.

(A világ túlélése)

Ingeborg Bachmann életműve a nyelv kifejezőerejének hétköznapi elhasználódottsá- gára, jelentésvesztésére, az ebből következő csapdahelyzetek poétikai és egzisztenciális rögzíthetőségére kérdez rá. Ebből az alapvetően önreflexív nézőpontból Bachmann minden egyes megszólalásának tétje és mozgatója a nyelvi határok megszüntetésének lehetősége. Bachmann-nál a határhelyzetet, mely egyben krízishelyzet is, a nyelv valóságot szimuláló funkciója teremti. A határátlépés lehetőségét - a felismerést, a látást - a művek befejezetlen volta jelzi. Állandó dialógus következik a Bachmann-szövegek poétikus egymásra olvashatóságából: az elbeszélői egészhez mindössze három kötet sorolandó, a Maiina (1970) című regény és két elbeszéléskötet, A harmincadik év (Das dreißigste Jahr, 1961) és a Szimultán (Simultan, 1972). A többi, ciklus-intenciót feltételezve és igazolva is pusztán töredék és törmelék. A bachmanni emlékezet, mely egyszerre személyes és köztörténetű, minduntalan a világ aljassága és a világot behálózó tolvajnyelv (Gaunersprache) ellen feszülve igyekszik megragadni töredék énjét. Ma már közhelynek számít, ha Bachmann verseinek hallgatagságát és a végső elhallgatást a kimondhatatlan határának végső átlépésével, a nyelvben megmutatkozó én nyomvesztésével magyarázzuk. Az én kezdettől fogva erre volt ítélve, miközben a wittgensteini kötelező hallgatásból próbált - élete, megszólalása árán - új világot teremteni. A hallgatáson, azaz a világ határán túl létező tartományokra, egy másik, nem létező, utópikus világra és az azt határoló másik nyelv történetére, és e másfajta világszerűség poétikai legitimitására Bachmann a női princípium szép szavaival figyelmeztet. Fragmentalitás és utópia kapcsolódásrendszerében a mű és vele az életmű egésze teremti meg az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségének logikáját, melyben az elhallgatott, az el nem beszélt, vagy a végig nem mondott történetalakzatok lehetőségei válnak meghatározóvá. Bachmann úgy alkotja meg a maga világ képét, hogy túllép minden érvényes poétikai tapasztalatot: átlépi a nyelv határait, a világ határait, önmaga határait.

Első elbeszéléseinek radikális tapasztalata, hogy. nincs új világ új nyelv nélkül. Bachmann új nyelve A harmincadik év elbeszéléseiben alapvetően önfelszámoló jellegű.

179