Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Század-szépírás (2008)

ság, melynek már igaz vagy hazug mivolta sincs, mert: 1. hivatkozni lehet rá, 2. köztudattá és belső érzületté vált, hogy jaj... a válság megnyirbálja a sorokat, ritkít. A film lengyeléi borzasztónál borzasztóbb csalódásokat élnek át, s a tanulság: „Ne gyertek a globális londoni utcákra, lengyelek, mert megdöglötök." Ez túlzás, valamint az is egyedi eset, hogy a szegény lengyelt a pádon este félig agyonverték és teljesen kifosztották, és a segélyhelyen még egy tésztavacsorát kap, egy éj szállást, aztán fel is út, le is londoni utca. Az esetek hosszú sorát láttam. Persze, minden emigránsfilm szállított ilyen dolgokat évtizedek óta. Nem „a" század volt csak a kivándorlásé stb. írországi éhínség és egyebek. Ellenben azt felmentő tételként-elemzésként adta nekem a filmecske, hogy: jaj, az emberek bizonyos többsége csak sártúró árokásónak, téglaadogatónak, kurvának vagy cselédnőnek jó, már a bűnözés kasztja is elit-féle. Természetes, nem kéne otthagyni a jó lengyel televényt a mámorítónak elképzelt angol flaszterért, bitlesz és cselzí... ezeket az embereket kereskedelmi rádiók hallgatói alatti rétegekbe is lehetne osztani... de a szegény, útlevelétől megfosztott kurvát a bordélyban még irigyelheti a bedagadt szemű, nyomorékra vert pasi, aki a segélyhely után aztán hová. A század globálja, hogy mindünket irigyelhet valaki, jaj.

A panaszkodó kalandos bajbajutottak, persze: szomorú látmány-hallomány. De a század, az előző század elemi tényeiből csak a legkiáltóbbakat sorolva is: mik ezek a dolgok ahhoz képest. Az egyéni tragédia nem századfüggő. Ellenben most a közhelyek jönnének: gulág... KZ-láger, milliós tömegirtás... polgári lakosság bombás irtása... diktátorok tombolása. Közhelyszerűen jellemezhető a század a technika haladásával. Egy korántsem új embertípus szinte milliós futósza- lagú elterjedésével. (Menedzserek, fejlesztők, feltalálók és körük.) Erről beszélni: meghagytam másoknak. Természetesen a kis-nemzetekké-visszatagozódást és (agresszív) öntudatkísérőit is. Magam azt mondhatom, hogy J. A. változatának szellemében velem kicsit más történt: születtem - kiváltam valamicskét - visz- szacsukódtam. Ez a hármasság van. A külvilági eszközökből, elterjedtségekből, megnyílásokból (utazás, szexualizálódás, termékhez jutás stb.) az utazás híján megmaradt, de már csak bensőségesen, nekem is sok minden. Küljelenségek undorítanak - külön benső világomban a lényegük nem. A magam elé tűzött célok, melyekkel (Pascal? Camus?) a szakadékot fednénk el, számomra majdnem nullára fogyatkoztak. Állandóan a szakadékot látom, vele bensőséges „kisvilá- gom" pusztulását. Kinek írsz, kérdi feleségem. Senkinek, mondom, saját műveimet pontosan meg tudom ítélni, pontosabban, mint a legcsudásabb elemzők. (Olyan nagyon csudásak azért hát nincsenek is, csak tehetségesek, becsületesek, jók.) Rendszerteremtő vágyam él a munkáim megjelentetni-próbálásában. Gyerekkorom rakodósdija tér vissza abban, hogy a legszamarabb kis dolgokat is (másoknak talán fel nem fogható) rendben tartom, tologatom stb. Már nem vágyom társaságra a legszűkebb velem-járókon túl. Mint hajdani polinéz, vagyok.

Jó, ez a neopolinéz-vicc kicsit olcsó. „Isteneimmel" és az ő (mégis: fétises) képmásával. Ilyen bensőséges tárggyá válhat egy vekker, egy újságlap, egy képeslap (együtt sok-sok: pláne), medvéim élnek... pokol, hogy velem halnak. Szelíd pokolnak élem meg ezt stb. Meséltem a minap festő barátomnak ezt a „polinézt".

176