Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Sutarski, Konrad - Szenyán Erzsébet: Katyń
A nürnbergi per során (1945-46), amelyet a Harmadik Birodalom vezetői ellen a II. világháborúban elkövetett népirtás miatt folytattak le, a Szovjetunió a vádiratba belevette a katyni ügyet is: „tizenegyezer lengyel tiszt legyilkolását". A szovjet fél ezt a bűntettet ugyan nem tudta dokumentálni, viszont Nümbergben a szövetségesek nem is kutattak a valódi tettes után. Amikor 1943-ban a németek közölni kezdték a katyni listát az ott exhumált és beazonosított lengyel tisztek nevével, édesanyám naponta végigböngészte az újságokat, hogy megtudja, nem osztozott-e édesapám is azoknak a tiszteknek a sorsában. Óriási rettegéssel olvasta a listákat, ám egyúttal abban a hitben is, hogy apám nevével nem találkozik. És az nem is szerepelt egyetlen újságoldalon sem. A háború végeztével anyám megkettőzött erővel írta a leveleket a moszkvai és a londoni Vöröskereszthez, a törökországi Zöld Félholdhoz. Ma is őrzöm ezeket a leveleket. A Szovjetunióból azt a választ kapta, hogy ilyen nevű embert nem ismernek, Londonból pedig arról értesítették, hogy a korábban a sztarobelszki táborban fogva tartott apám neve az eltűntek listáján szerepel. Ennyit tudtunk, semmi többet, de abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a visszatérés csodája egyszer bekövetkezik. Sosem felejtem el, hogy édesanyám a háború alatt végig, esténként, az ima elmondása után, két „jó éjszakát" keresztet rajzolt ujjával a homlokomra: egyet a saját, egyet pedig „apuka" nevében. Ezek a keresztek - még sok-sok éven át, amikor már újra Poznanban lakúink - egyfajta szimbólumunkká váltak, azt jelentették, hogy apám még él, és egyszer visszatér. 1953-ban, Sztálin halála és az NKVD főnökének, Berijának a kivégzése után a Szovjetunióban - a desztalinizáció keretében - fokozatosan szabadon engedték a lágerek foglyait, köztük a lengyeleket is. A szovjet Legfelső Tanács 1955- ös dekrétuma alapján, amely kimondja, hogy Lengyelországnak át kell adni a szovjet állam területén tartózkodó „minden lengyel állampolgárt", a Lengyel Népköztársaság vezetőivel egyetértésben eléggé esetleges repatriálási folyamat vette kezdetét - ez érintette a Kazahsztánba és Szibériába száműzött lengyeleket is. Az 1939-41-ben a Szovjetunió távoli vidékeire hurcolt lengyelek mintegy másfél milliós tömegéből ekkor azonban csak alig néhány ezren térhettek vissza Lengyelországba. Nem tudtuk, milyen csekély a táborokból szabadultak száma, de maga a tény, hogy vannak, akik visszatértek, növelte bennünk a reményt, hogy apám is megjön egyszer. Pedig milyen véletlenszerűek voltak néha ezek a visszatérések! Édesanyám egyszer találkozott valakivel, aki akkoriban jött haza a száműzetésből. Az illető a hazatérés lehetőségéről egészen véletlenül szerzett tudomást: a Pravda nevű újság letépett, a tábori latrinán felhasználni szándékozott darabkáján olvasta a hírt. Csak miután kezében tartotta, s bizonyítékként felmutatta a „megmentett" újságfecnit, kapott engedélyt a helyi elöljáróságtól a hazatérésre. Jószerivel egészen 1990-ig nem volt Lengyelországban semmiféle újabb információ a katyni üggyel kapcsolatban. A kegyetlen, tömeges gyilkosságot a szovjet állam évtizedeken át titokban tartotta. Tabu témának számított egész Kelet- és Közép-Európában, a kommunista szovjet birodalomtól politikai és katonai értelemben függő minden országban. Aki firtatta a tényeket és a Szovjetunió bűnösségét, arra súlyos börtönbüntetés, lágerekbe hurcolás, sőt halál, gyakran 81
