Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
próbálta meg a végsőkig elvinni, hogy miközben figyelembe vette a befogadásból fakadó, őt korlátozó erőtér létét - önmagát, élményei és valóságlátása legfontosabb tapasztalatait valamiképpen mégis kifejezte. Ez az alkotói helyzet azután, kivált prózájában, olyan stilisztikai és poétikai konfigurációkat eredményezett, amelyeket a kései modemitás megtapasztalása messzemenően fölértékelt, sőt szinte abszolutizált. S mivel Kosztolányi - saját explicit elveit részben hatálytalanítva - egy sok minden iránt nyitott, gazdag és kimunkált személyiség volt, aki voltaképpen önmagával is, elveivel is harcban állott, ezek az irodalmi konfigurációk „tartalmilag" sokrétű, telített életvilágot jelenítettek meg. Aligha véletlen, hogy Kosztolányi talán legelismertebb, leginkább méltányolt műve, az Esti Kornél éppen ennek a kettősségnek a következetes, öntükröző végigvitele, megteremtve a jelentős mű auráját is. (S „mellesleg” a szubjektum önérzékelésének új lehetőségeit is demonstrálja.) Ma már az is látszik, bizonyos írói gyakorlatában is érvényesített elvei mindezen túl a mai korhangulat anticipációjaként is értelmezhető. A viszonylagosítás, a személyiség maszkszerű fölfogása, a látszatokkal („sekélység-mélység") való játéka, az én identifikációját ellehetetlenítő kettősségek megjelenése s így tovább, olyan, Kosztolányira jellemző tapasztalatértelmezések, amelyeket az úgynevezett posztmodem is a magáénak fogad el. A harmadik, kétségkívül reprezentatív alkotója e periódusnak: Szabó Lőrinc. Sokat dolgozó, életformája szerint is „hivatásos" író volt, teljesítménye már az üzemszerűség jegyeit is mutatja, de tehetsége, mesterségbeli tudása a kor legmagasabb szintjén mozgott. Legjobb műveiben a modemitás „sötét oldalának" virtuóz kifejezője volt. Már korai költészetének lázadó hangja is szimptomatikus, legjobb, legfontosabb könyve, a Te meg a világ (1932) pedig az izolált, önmagára utalt, „egoizmusra" kényszerülő énnek a világhoz való új viszonyát tematizálja. Életművét nem annyira alkalmi politikai „alkalmazkodásai" (kokettéria Gömbössel, Hitlerhez való, legalábbis kétértelmű viszonya) határozták meg, mint a magára utalt, izolált én modern tapasztalatai, egészen az önzés modem formáinak megszólaltatásáig (pl. Semmiért egészen). A „tragic joy" szólama, ha igaz az irodalomtörténészi fölismerés, nála szólal meg irodalmunkban. S bár van vélemény, az Illyésé például, aki a század legnagyobb magyar költőjét benne látta, a mai irodalomtörténet-írás pedig irodalmunk egyik paradigmatikus eseteként írja le életművét - talán nem véletlen, hogy olvasói recepciója mindezt nem teljesen igazolja vissza. A modemitás „sötét oldala", a virtuóz előadásmód ellenére, úgy látszik, még ma is veszélyes tapasztalatokat kínál föl olvasóinak. Az életmű másik, talán nagyobbik része pedig bizonyos értelemben éppen az illeszkedés, a konvenciókba való belesimulás jegyeit mutatja - növelve népszerűségét, de gyöngítve életművét. Szabó Lőrincben, paradox mód, a népi mozgalom legjelentősebb, ám a népiség külső rekvizitumaitól szinte teljesen független, antimodem modem költőjét kell látnunk. A negyedik költő, akinek 1919 utáni teljesítménye reprezentatív érvényű: Babits Mihály. Az ő szerepe kétségkívül az értékvédelemben lelhető föl. Ezt a szerepét magas szinten, de - legalábbis esztétikai szempontból - alighanem 1919 előtti önmaga alatt teljesítve töltötte be. Reprezentativitását az adja, hogy az értékvédő, stabilizáló író szerepét egy irodalomtörténetileg központi jelentőségű pozícióból végezhette. Irodalmi termése - legjobb, igazán jelentékeny versei ellenére - inkább csak a már elért szint megtartásáról árulkodik. Igazán újat csak akkor produkált, amikor a közéleti viszonyok elkomorodása, a világméretű földindulás lehetőségének közeledése szinte automatikusan fölértékelte a rá jellemző, értékvédő humanizmust, s Babits mondanivalója újra a lehető legnagyobb aktualitással szólalhatott meg. Nagy műve, a Jónás könyve (1938) látszólag csupán egy szent szöveg aktualizáló újraelbeszélése, nehézkes, archaizáló nyelvi imitációja. Valójában jóval több annál, hiszen az általános érték- és perspektívavesztés idején maga az újramondás válik az egyetlen, még érvényes, a tradíció mélyszerkezetéhez illeszkedő, ám mégis aktu59
