Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

illegális szférára bontó 1921. évi III. te. megalkotásán át a társadalmat politikailag is ellenőrző, besúgókat és nyilvántartásokat „üzemeltető" új típusú rendészet megszervezéséig és működtetéséig sok minden történt, ami megteremtette a megfigyelt állampolgár új típusát. (Aligha véletlen, hogy előbb Kosztolányi, majd József Attila is fölpanaszolta, hogy „aktákba írják, miről álmodozott".) S a közéletben immár, hol közel a hatalom centrumaihoz, hol kijjebb szorulva, de mindvégig jelen volt a nyers erőszak bekövetkeztét „ígérő" utcai politizálás is, amely hol zsidó egyetemi hallgatókat inzultált, akadályozván egyetemi munkájukat, hol újságszékházat vagy nyomdát dúlt föl, vagy éppen bombát dobott bálozók közé. Az erőszak légköre, változó mértékben, hol csökkenve, hol nőve, de immár kitapintható volt. A kultúra szabadságfoka csökkent.

A folyamatokat befolyásoló döntő ok azonban, mindezeken túl, egy mélyebb, mondhatnánk, történeti dimenzióban érhető tetten. A hogyan tovább kérdése egy radikálisan megváltozott, lehetőségeiben beszűkült ország körülményei között vetődött föl, s egyetlen csoport vagy egyén sem vonhatta ki magát a körülmények szorításából. Az új helyzetbe pedig bele volt kódolva a változtatás, a kényszerű korrekció követelménye, de a lehetséges változtatásokat minden nagyobb társadalmi frakció másként képzelte el, s másként szerette volna megvalósítani. A régi rendszer (eleve irreális) restaurációjától, a „feudálkapitalizmusként" vagy éppen „fasizmusként" fölfogott „rendszer" radikális leváltásáig meglehetősen sokféle vágy és ambíció létezett egyidejűleg. A korszak akár ezek egymás ellen feszülésének történeteként is elbeszélhető lenne. (Ma — tudniillik 1989 óta - jórészt ezeknek az elvi alternatíváknak az utólagos, visszatekintő narrativizálódását figyelhetjük meg.)

A lehetséges mozgások fő iránya mégis viszonylag könnyen megállapítható. A rendszer jellegét adó fő erők számára a revánsvágy és a reformkényszer egyidejű kettőssége cöve- kelte ki a mozgásteret. A „mindent vissza" igénye nagyon erősen élt a keresztény középosztályban, s ez egyszerre jelentette számukra a történeti Magyarország területi restaurációját s a „boldog békeidők" viszonyainak visszaállítását. Ám e vágyaknak semmi realitása nem volt, nem is lehetett - a realitás, helyzetük optimalizálása érdekében csak a korlátozott reformok keresése lehetett. S a Bethlen István és Klebeisberg Kuno neve fémjelezte politikai elit, ha vonakodva is, a legszükségesebb változtatásokat megtette. Szempontunkból e kényszerreformoknak két összetevője különösen fontos.

Az egyik az úgynevezett Bethlen—Peyer-paktum (1921), amelynek két eleme a későbbiekben döntővé vált. A paktum eredményeként az önmaga korlátozásába beleegyező, s azt az agrárium vonatkozásában meg is tartó szociáldemokrata párt parlamenti, legitim párt lett. Ez a háború előtti helyzethez képest jelentős nóvum volt: a munkásság politikai képviselete a rendszer legitim, jogilag is elismert részévé lett. Ez az elismerés, persze, sajátos, felemás elismerés volt, hiszen a szociáldemokrata pártot mindvégig rendszeres rendőri figyelem kísérte, a párt lapja és aktivistái ellen folyamatos volt az ügyészi föllépés, az elmarasztaló bírósági ítélet stb. A párt egészében a rendszer másodrendű szereplője maradt, stigmatizálva és beszűkített mozgástérrel. (Nem véletlen, hogy a rendszer radikális bírálói e paktumot s magát Peyer Károlyt is elítélték „megalkuvásáért".) A paktum másik, óriási jelentőségű következménye viszont az lett, hogy a szociáldemokrácia „domesztikációját" megcélzó Bethlen István, szándéktalanul bár, de ezzel az alkuval abba is belekényszerült, hogy a szociáldemokrata párt a féllegális és illegális szocialista/kom- murűsta szervezkedések hallgatólagos védőemyőjeként funkcionáljon. Ezzel az egyáltalán nem legális, de valóságos funkcióval minden szereplő, így a hatalmat birtoklók köre is tisztában volt, e funkció fölszámolása azonban lehetetlen volt (csak korlátozni lehetett), hiszen az a paktum megteremtette viszonylagos egyensúly teljes fölborítását vonta volna maga után. Ám ezzel, ha rejtőzködésre, sajátos, kettős játékra kényszerülve is megteremtődött a rendszer radikális kritikájának bizonyos lehetősége. Az illegális KMP (amely a

50