Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
modernizálódás a maga pozitív vonalán mozogva, gyorsított ütemben, sűrítve megy végbe, a kirobbant forradalom önmagát radikalizálva jut el céljáig. Valójában azonban más történt, s szinte azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy itt szó sem lehet valóságos, öntörvényű modernizálódásról, itt csak egy háború kiváltotta pillanatnyi ellenkonjunktúra tört fölszínre. A kommunisztikus eszmék koraszülött formációjaként 1919-ben 133 napig regnáló Tanácsköztársaság a magyar modernizáció erőinek súlyos belső szakadásait, s a visszahatásaként aktivizálódó, ám már évtizedek óta formálódó antímodemista modernizmus térnyerését hozta fölszínre. Eldőlt: a magyar modemitás további bontakozása csak szűkített formában, konzervatív hangszerelésben folytatódhat. 3 A magyar modemitás 1919-cel induló új szakasza számos új vonást mutat. Az első s legfontosabb nóvum - a szocialista-kommunista alternatíva széles körű diszkreditálódása nyomán - a súlyos, a középosztályokra is kiterjedő szociális konfliktusoknak az önmegtévesztő etnicizálódása. Ez a folyamat kifelé a Nyugat- és kisantantellenes irredentizmus megjelenésében és széles körű, mindent átható térhódításában nyilvánult meg, befelé pedig az antiszemitizmus kvázihivatalos rangra emelkedésében. Mindkét fejlemény „logikus" fejlemény volt, szinte kínálta magát. Az ország területi szétdarabolása és a nemzetiségektől való „megszabadulás" olyan helyzetet teremtett, amelyben minden baj okaként a külső ellenségeket s a belülről „bomlasztó" erőket lehetett megjelölni. Hogy az ország területéből és népességéből jelentős tételeket le- és kiszakító utódállamok ellenségekké lettek, szinte mindjárt a közvélekedés legstabilabb előföltevésévé vált, - már csak azért is, mert a „történeti” Magyarországból a nemzetiségekkel együtt kiszakadó magyar etnikum elvesztése közvetlenül, az egyes családok szerkezetét és lehetőségeit is alakítva érintette a középosztályt. (A régi erdélyi, felvidéki stb. középosztály egy része, elveszítvén egzisztenciáját, az anyaországba költözött „vissza", itt jó ideig vagonlakó lett, a deklasszálódás jeleit mutatta, s így szinte törvényszerűen az etnicizálódás motorjává vált.) A „csonka" ország etnikai képének kényszerű egyneműsödése pedig - a háború végi trauma bázisán - az egyetlen nagyobb „nem magyar" elem, az asszimilálódó zsidóság érzületi leválasztásával járt. A korábbi nemzetiségi arányokat javító zsidó asszimilációra immár „nem volt szükség", a zsidók és nem zsidók modernizációs koalícióit föl lehetett bontani. Ez az implicit vélekedés persze súlyos és veszélyes önfélreértésnek bizonyult (nem véletlen, hogy korábban Ady még a magyarság egyetlen lehetőségeként egy zsidókból és nem zsidókból kialakuló új népet vizionált), - de az adott mentális erőtérben sokan úgy érzékelték, „a forradalmakkal a zsidóság leleplezte magát". Hogy a két forradalom mennyire volt a „zsidók műve", vitakérdés lehet. Annyi bizonyos: akár pozitív, akár negatív fejleményként kezeljük is a forradalmakat, azok története nem egyszerűsíthető le az asszimiláns zsidóság mégoly aktívnak vélt szerepvállalására. Az viszont kétségtelen, a modernizációs ugrásként értelmezhető forradalmak (kivált a „kommün", amelynek voluntarizmusa tagadhatatlan) belülről Toppantotta meg zsidók és nem zsidók modernizációs együttműködését. Nemcsak a zsidó származású, de már reformátussá lett Jászi Oszkár került szembe a kommün „nyers kommunizmusával", s vonult emigrációba, de a modernizációs koalíció számos nem zsidó tagja is negatív „zsidótapasztalatot'' élt meg. Ennek jele pl. Móricz Zsigmond 1919-es naplója, Schöpflin Aladárnak a Szózatnál vállalt rovatvezetősködése vagy Kosztolányinak az Új Nemzedékhez csatlakozása és antiszemita publicisztikája - hogy Szabó Dezső politikai szerepvállalásáról már ne is szóljunk. (Más kérdés, s aligha figyelmen kívül hagyható 47
