Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: A 20. század mint emlékezeti „esemény”
A ma is aktív Simon Wiesenthal Központ például, hogy egy beszédes példával éljünk, az immár több mint hat évtizeddel ezelőtt elkövetett történelmi bűnök (a holokauszthoz köthető cselekedetek) megtorlására, a bűnösök felkutatására és ellenük a megfelelő jogi eljárások lefolytatására irányuló tevékenységet lát el. Mind e mögött egyes bűnök elévülhetetlenségének a 20. században deklarált gondolata rejlik legitimáció gyanánt. „Miért kell, hogy bizonyos bűnök elévülhetetlenek legyenek?" - teszi fel magának a kérdést Paul Ricoeur abban az interjúban, amely utolsó könyve megbocsátásról szóló fejezetéről szól.37 Majd így folytatja. „Mert a hatásukat is hosszú idő alatt fejtik ki; ezen kívül a bűnösöknek is van idejük arra, hogy elrejtőzzenek, szervezkedjenek... "38 Paradox módon nem a megbocsátás, hanem a megkövetés szokása terjed manapság szerte a világon. A személy szerint nem is általunk elkövetett valamikori bűnökért (melyek ma számítanak csupán bűnnek) való szimbolikus vezeklésre, a hivatalos bocsánatkérés intézményére utalok ezzel. Ennek során állami vezetők a saját népük nevében, vagy tekintélyes és nagy múltú intézmények (egyházak) követik meg az elődeik által valaha üldözött, megkínzott és tönkretett népeket vagy szervezeteket. Nem is csak kizárólag a közelmúlt, hanem olykor bizony a távoli múlt is „jogcímet látszik támasztani" az utólagos bűnbánatra, mintha csak tegnap történt volna a szóban forgó méltánytalanság, amely nem nyerhet ugyan ma már utólag jogszolgáltatási elégtételt, erkölcsi kompenzációt azonban igen. így kért a katolikus egyházfő, II. János Pál egyháza nevében bocsánatot 2004-ben, amiért a középkorban kifosztották Konstantinápolyi, és ennek keretében követte meg az ortodox katolikus egyházat az 1204-es negyedik keresztes hadjárat során elkövetett rémségekért.39 Ezek a szimbolikus gesztusok szinte mind aktuális politikai célokat szolgálnak, mint ahogy a múlt kollektív emlékezet diktálta erkölcsi megítélése (revíziója) gyakran szintén politikai érdekeket elégít ki. Mindez merőben szokatlan dolog, ami szintén jellegzetesen 20. századi jelenség. A történelmet, így szokás mondani, mindig a győztesek írják. A bocsánatkérések sűrűsödő gyakorlata módosít e régi szabályon. A győztesek bocsánatkérés formájában utólag el- és beismerik, hogy becstelen módon jártak el hajdanán legyőzötteikkel szemben. Ezzel mintegy visszaadják nekik a történelmi létezéshez (a jogosultsághoz) való jogukat, hogy ezek a valamikori elbukottak teljes értékű erkölcsi lényként foglalhassák el végre helyüket a történelemben, legalábbis a történelmi tudat szimbolikus terében. A hivatalos bocsánatkérések mélyebb értelme ugyanis az, hogy a tettesek és az áldozatok (pontosabban mai képviselőik) kölcsönös megállapodásra jutnak arról, mi történt valójában akkor és ott.40 Milyen esélye nyílik ezek után a történésznek a megszokottan higgadt, kerek és kellőképpen okadatolt 20. századi történet megfogalmazására? A válasz aligha 37 Vö. Paul Ricoeur: Memory, History, Forgetting. The University of Chicago Press, Chicago, 2004. 457-506. 38 Emlékezés, történelem, megbocsátás. Paul Ricoeurrel beszélget Sorin Antohi. 2000, 2003. novemberdecember, 6. 39 Jeremy Black: i. m. 93. 40 Michael R. Marrus: Official Apologies and the Quest for Historical Justice. Munk Centre for International Studies, University of Toronto, Toronto, 2006. 35. 14
