Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: A 20. század mint emlékezeti „esemény”
szemlélőként (bystanders) közvetlen tapasztalatokat szereztek erről a múltról. Nem szűnő jelenvalóságát biztosítja az is, hogy a 20. század embere számára az első világháború élményei után is szokatlan dimenziójával, a normalitás kategóriájába besorolhatatlan jellegével kelt izgalmakat a holokauszt. A hozzá való viszonyát így inkább az erkölcsi számontartás követelményében, mint a felejtésről sajátos módon gondoskodó racionális emlékezési kultúrában feloldva látja tehát meghatározandónak. Bármilyen szerepben szerzett a huszadik század embere első kézből való tapasztalatokat mindezen atrocitásokról, az élmény később súlyosan kihatott identitása mikéntjének az alakulására.27 A holokausztban testet öltő rettenetes múlt ráadásul mementóul szolgál a jövőre nézve, amely egy folytonos megem- lékezési aktust ír elő a róla szóló beszéd kívánatos módjaként. Nem elegendő ugyanis a racionális magyarázat és megértés, éppoly fontos a lankadatlan figyelmeztetés, a megelőzés érdekében történő észben tartás, mint az e múltra való emlékezés valóban üdvös gyakorlata. Emlékezzünk és emlékeztessünk rá, hogy ne történhessen meg újból. Mindez oda vezet végül, hogy a holokauszt, a 20. század e mondhatni kvintesszenciája ellenáll az eseménysor történelemmé „degradálásának", vagyis hogy annak tekintsék ami, holt múltnak, melyet a történész hiányként reprodukál, megteremtve ezáltal a jelen történeti tudatát.28 A holokauszt és vele együtt az egész általa szimbolizált 20. század a maga nyilvánvalóan extrém mivoltában végképp felfoghatatlan és ábrázolhatatlan a pozitivista történettudomány számára, amely ahhoz van szokva, hogy lehetőleg mindent beillesszen a megszakítatlanul folyó történelem normális menetébe. Ami nem illik bele, annak menthetetlenül felejtés a sorsa. „Sehol sem olyan hiányos és nem kielégítő a pozitivizmus és a szűkén empirikusanalitikus vizsgálódás standard eszközkészlete, mint a holokauszt vonatkozásában."29 Ez, fűzi hozzá LaCapra, abból ered, hogy itt a legkevésbé sem adott a racionális, a tudományos megismerés számára az átvitel lehetősége. Hiszen a holokauszt az átvitel legdrámaibb, voltaképpen traumatikus formájával szembesíti a történészt, amely ráadásul folyton módosul is az elemző szubjektív helyzetével együtt. „Annak megfelelően, hogy a történész vagy elemző túlélő, a túlélők rokona, korábbi náci, korábbi kollaboráns, egy korábbi náci vagy kollaboráns rokona, olyan fiatalabb német vagy zsidó, aki távol esik az átélőktől, az események résztvevőitől és a kollaborá- ciótól, vagy mindezen említett problémák tekintetében »kívülálló«, eltérő értelmet ad az egymással egyébként formai tekintetben azonos megállapításoknak. Némely kijelentések vagy teljes megközelítések bizonyos szubjektív pozíciók esetén megfelelők, más esetben azonban nem."30 Ez okból Jöm Rüsen különbséget tesz a normális, a „kritikus" és a 27 Vö. Dóri Laub, M.D.: An Event Without a Witness: Truth, Testimony and Survival. In: Shoshana Felman - Dori Laub, M. D., eds.: Testimony. Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis, and History. Routledge, New York, 1992., 81. 28 Dan Stone: Constructing the Holocaust. A Study in Historiography. Vallentine Mitchell, London, 2003.134-136 29 Dominick LaCapra: Rethinking the Holocaust: Reflections on the Historians' Debate. In: Saul Friedlander, ed.: i. m. 111. 30 Uo. 110. 11
