Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Acél Zsolt: Elbeszélés és élettörténet Petőfi Sándor János vitéz című művében

követnie kell.67 Különösen az elbeszélő költemények szerzőinek kellett megvalósítania a „nemzeti szellemet" megfogalmazó, önnön narratív tudatát háttérbe szorító, a naiv és közösségi elbeszélésmód követelményét - ahogyan ezt a János vitéz után három évvel Toldy Ferenc is megfogalmazta nevezetes ToZdi-bírálatában: „a költemény legkitűnőbb sajátsága a népiesség (...), mely nemcsak a kifejezésmódban, nemcsak a nyelvezet s a verssel bánásban — ezek külsőségek - hanem, és leginkább, a felfogás naivságában áll, e látszó öntudathiányban. "68 A János vitéz látszólag alkalmazkodik ehhez a követelményhez - legalábbis a mű kezdetén, hogy aztán minél jobban eltávolodjon a naiv eposzköltő/népköltő iránt támasztott narratív elvárásoktól.

A János vitéz elbeszélője különféle nyelvi alakzatokkal ismételten fölhívja a figyelmet saját magára: nem pusztán az (ál)tudóskodó kiszólások,69 hanem a történethez fűzött személyes megjegyzések és megszólítások,70 illetve az eposzi nyelv stílusregisztereire építő ironikus túlfogalmazások71 72 is a tolakodó, önmutogató elbeszélő alakját teremtik meg, aki távolságot tart fönn az elbeszélés föladatától, tárgyától és befogadói elvárásaitól. Látszólag ezek a szövegelemek az élőbeszéd és egyidejű rögtönzés illúziójával ruházzák föl a művet, azonban éppen ellenkezőleg: a befogadó számára - aki az elbeszélt esemény helyett újra és újra az ágaskodó elbeszélővel találkozik - gyöngül a mű valóságereje. Kétértelműség, a rögzíthetetlen és egyre távolodó jelentések játéka keríti hatalmába a szöveget. így foszlik szét a János vitézben a naivitás, természetesség: „mind a megszólaló »én«-re, mind a megszólított »te«-re történő utalás magára a megszólalásra és a résztvevőkre irányítja a figyelmet; a megszólalás elveszíti »természetességét«, »adott« jellegét, észrevenni vagyunk kénytelenek azt, aki beszél, és azt, aki meg van szólítva. Vagyis, más szóval, a szintek különbsége válik érzékelhetővé, ami pedig már maga a metalepszis."72 A szöveg nyelvisége, alkotottsága, „megcsináltsága" látható lesz, a mese és eposz műfaji hagyománya idézőjelbe kerül. Petőfi művében a természetesség alól fölbukkanó műviség problémáját két észrevétellel kell kiegészíteni: a szóbeliség és a szimbolizmus kérdésével.

A homéroszi korpusz - romantikus, népies értelmezésben még inkább - a szóbeliséghez kötődik: a korszak tudományossága szájhagyományban keletkezett művekről és kései

67 Korompay (1998) i. m. 444.

68 A Szépirodalmi Szemle 1847. július 11-i számában megjelent névtelen bírálata, melyet szinte bizonyosan Toldy Ferenc írt.

69 Vö.: 35. és 36. jegyzet.

70 „Hát Jánost mi érte, szerencse vagy Ínség? / Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég" - 19, 1087-1088; „Nem hazudok, de volt akkora kapuja, / Hogy, hogy... biz én nem is tudom, hogy mekkora, / Csak hogy nagy volt biz az, képzelni is lehet; / Az óriás király kicsit nem építtet" - 20., 1109-1112; „Víífe az óriás János vitézünket" - 24,1345. „Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok; / Gondolnátok-e, mit, csupa kősziklákat" -20, 1119-1120. A személyes narrációra utaló egyéb szöveghelyek: 1., 21-24.; 2., 55.; 6., 267.; 7., 389.; 10., 457-460.; 17., 901.; 20., 1101.

71 Csak néhány példa: „Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője" - 2., 70.; „Mikor a nap leszállt pihenni ágyába" - 5., 243.; „Almot hozott a bor latrok pillájára" - 6., 313.; „Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt" - 12., 521.; „Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos" - 23., 1334.; „Örökös hajnalnak játszik pirossága" - 24., 1412.

72 Kálmán C. György, „Evvel a dalban." Literatura 2007, 206. (teljes tanulmány: 204-210). A metalepszis a narratív szint bármilyen jellegű megsértése, amikor az elbeszélő túllép a rá jellemző nézőpont szabályain. Részletesebben: Gerard Genette, Metalepszis. Az alakzattól a fikcióig. Pozsony 2006 (Z. Varga Zoltán ford). Monika Fludernik, „Szintérelmozdulás, metalepszis és metaleptikus mód." In: Bene Adrián, Jablonczay Tímea szerk., Narratívak 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Bp., 2007, 81-101. (Tőkés Orsolya, Horváth Péter ford).

59