Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Vári Attila: Vicinális
Az autóját lent hagyja, ott, ahol még erdők szegélyezik a hegyeket, nem akar a fanyűvő nagy sárga gépek szakadékmély nyomaiban evickélni. Nem ismeri a vidéket, fogalma sincs arról, hogy néhány perc után vége a fenyvesnek, s azt sem tudja, hogy mi az a szalagszerű vonal, ami a távolban, a kopár fennsík közepén kezdődik, aztán eltűnik a sziklák takarásában. Valami füstöl. Keskeny vágányú vasút. A szerelvényt olyan apró gőzmozdony húzza, hogy a vezető óriásnak tűnik, ahogy derékig kihajolva lesi a fűrészporhalmok között megbúvó váltót. Két személykocsit kötöttek utána, nyitott peronú vagonok, vadnyugati filmekben ilyenre ugranak át lovaikról az üldözők. Egy asszony áll a csikorogva hintázó zárlámpa mellett, s olyan hangosan jaj- veszékel, hogy a tolattyúk zaja, a kitóduló gőz sivítása, a kerekek csattogása sem nyomja el a hangját. Az állomás üres. Végállomás. Innen indulnak hegynek fel az üres szerelvények a felföld fatelepei felé. Négy sínpár, az állomás barakkja s a háztömb-szerűen sorjázó hatalmas farakások üressége azt az érzést keltheti, hogy járvány vagy vész pusztította ki innen az élőlényeket. Salak és szénmaradék között sárga ökörfarkkórók teljes virágzatukban tényleg olyanok, ahogy nemrég hallotta a mozdonyvezetőtől itteni nevüket: királygyertyák. Élni akaró fűcsomók zöldellnek egymástól távol, zsombékok a kietlenségben, s még néhány bogáncs magasodik a fűrészporral keveredő kavicshalmokon. Horgokkal teli toronygombjaikon lilán virulnak virágjaik. Nincs látható jele az életnek, csak egy tehén próbál legelni, de ahogy lehajol a ritkás fűcsomókhoz, egy fekete korcs vakkantva zavarja, s aztán versenyt szaladnak a vonattal, elhagyják, s a mozdony előtt rohannak át a síneken. Az asszony jajveszékel, szoknyája ráncai közül zsebkendőt szed elő, s ahogy szemét törölné, kibomlik a kendő csomója, a talpfák közé gurul a rejtegetett maréknyi fémpénz. Hazajövetele óta kíséri ez a kép, mert titokzatos, s mert sohasem fogja megtudni, hogy kit siratott, kinek a nevét vonította a semmibe az asszony, s még ha tudná is az alanyát, az állítmányát biztosan nem. A férjét? Gyermekét siratta? És miért, miért? „A tűzből kivette a parázsló végű vesszőt, és a lefogott kisgyermek ágyékához nyomta" - olvassa a mondatot. Leteszi a könyvet, elkalandozik a szeme, maga elé képzeli a látványt, borzong, s régi félelmei ízének emlékét érzi szájában. A regény, amit olvasna, magukra maradt gyermekek iszonyú kegyetlenkedéséről szól, s elemi erővel érzi azt, amit talán nem is akar megérteni a múltjából, mert nem elemezte régen volt események miértjét. Élt velük, mert felejteni nem tudta őket, s emlékei érthetetlen képsorainak gyűjteményében mindegyre megtalálja a hasonlókat. Olyanokat, amelyek befejezetlen filmként forognak, s amelyeknek 8
