Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Gerold László: Testvérem, Joáb
tatásra az írók fóruma elé kell terjeszteni, s hogy ezt követően hozza majd meg döntését a kézirat sorsáról. A közleményre rövid időn belül éles reagálások fogalmazódtak meg a sajtóban. Voltak, akik a misztikus „irodalmi közvéleményre" való hivatkozást kérdőjelezték meg (GEROLD, 1969; UTASI, 1969). Volt, aki az esztétika, s az autochton irodalom védelmében szólalt meg (BANYAI, 1969), kifogásolva a politikai ítéletmondás jogosságát, s hangsúlyozva, hogy az „író, ha valóban író, nem hallgat a jogokra (amit mások adnak neki), csak írói és emberi létének parancsoló, kényszerítő szavára, még akkor is, ha ezzel a disszidens sorsát vállalja", továbbá, hogy nem politikai traktátumról, hanem regényről van szó, s ezért nem lehet kitételekre, értékelésekre, megállapításokra hivatkozni, valamint, hogy elfogadhatatlan az a szemlélet, mely szerint „az irodalmi műnek tükröznie kell a valóságot, mégpedig éppen úgy és olyképpen, amilyen ez a valóság", s ostobaság arra hivatkozni, hogy egy regény valóságábrázolása romba dönti az országot. Volt, aki az etika felől közelítve a közleményhez védi meg az írót attól, hogy azonosulnia kell „holmi külpolitikai szélkakas szerepével" (BOSNYAK, 1969), hogy hol katonai beavatkozásnak, hol csak csehszlovákiai eseményeknek tekintse az 1968 nyarán történteket. S volt, aki szerint „Gion regényének esete eklatánsán bizonyítja, hogy a merev politikai szempontú elbírálás voltaképpen erőszaktétel a mű integrális egésze ellen, s ugyanakkor az írói lelkiismeret semmibe vétele is" (UTASI, 1969), illetve leleplezi a tanácsot védelmező újságíró-párttitkár demagógiáját bebizonyítva, hogy mennyire álságos volt a tanács sugallata, miszerint az írók fóruma tárgyalja meg a kéziratot s annak sorsát, mivel az írógyűlés előtt a kiadó már tárgyalásba bocsátkozott a szerzővel, és igyekezett megegyezni vele, s ily módon eleve kijátszották az írókat: „jó, jó, mondjátok csak a magatokét, beszéljetek kedvetekre, nekünk sikerült, amit akartunk!" (UTASI, 1969). Nem tudni, hogy az írók felzúdulásának (a Symposion-nemzedék talán sohasem volt ilyen egységes, mint ebben a vitában! - erről maga Gion is nyilatkozott egy későbbi interjúban: „akkor mindenki mellém állt, függetlenül attól, hogy milyen volt a személyes viszonyunk", TRIPOLSZKY, 1988) vagy Gion kompromisszumkészségének köszönhető-e, de tény, hogy a Testvérem, ]oáb, némi jelentéktelen retusálással (hogy ez milyen mértékű volt, az az íróknak küldött első és a könyvbeli változat összevetéséből derülhet ki) hamarosan megjelent. Csupán annak adalékaként, hogy a politika miféle eszközökkel élt, jegyzem meg, hogy a becsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén mert „egy ügybuzgó helybeli politikus szimatot fogott", megtiltotta, hogy jutalomkönyvként kiosszák Gion regényét (VARGA, 1971). A regény körüli vita, bár lezárult, a róla készült ismertetőkben, kritikákban rendre felemlítődik. A Forrás-beli kritika írója (VARGA, 1970) miután hivatkozik a Közlemény azon észrevételére, hogy „a regény torzképet szuggerál a társadalom egészéről, mintha a korrupció, a kétszínűség uralkodna, ráadásul a szerző e törvényen kívüli világtól nem határolja el magát", hozzáteszi egyetértőén: „Mondjuk meg őszintén, van is ebben a nyilatkozatban sok igazság". Tornán László Híd-beli írását (Olvasónapló regényirodalmunk aranykorából. TOMAN, 1970) azzal a kérdéssel kezdi, miért támadt „akkora zenebona" a regény körül, hogyan került sor a hajszára, miért folyt ez a „riadt akció", aminek semmi köze az irodalomhoz, de amiről szatírát lehetne írni, majd megjegyzi, hogy „a regény úgyszólván semmit sem veszített azzal, ami kimaradt belőle", viszont vesztett az irodalom, mert az írók „Elvesztették az alkotói szabadság adta biztonságérzetüket", s következésképpen „írás közben óhatatlanul arra gondolnak majd", mindig lehet valaki, aki bármelyik alkotásból ügyet csinál, holott azt hitték, „végleg elmúlt az a korszak, amikor az irodalomban lehetett »ügyeket« csinálni". A regény körül kialakult vita intenzitására és rendhagyó jellegére mutat, hogy évekkel, évtizedekkel későbbi tanulmányokban, összefoglalókban is felemlítődik. A regény második kiadásához írt utószó emlékeztet rá, hogy a regény hírbe keveredett (BANYAI, 1982), 45
