Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk –
nagyon furcsa érzéseim vannak. Ha megpróbálnám definiálni őket, azt hiszem, az undor szó lenne a legmegfelelőbb. De valamilyen szánalommal vegyes undor... Ágost mesélte, hogy fiatalkorukban, amikor még nem ismertük egymást, Józsi egyszer annyira berúgott valami kiállításmegnyitón, hogy az asztal alatt össze- húgyozta magát. Nemsokára azonban felébredt, s mivel időközben nagyon fickós lett a kedve, odatántorgott Ágosthoz, és azt mondta neki:- Hallod... én azt hiszem, megyek. Adj egy rágót, mert hazafelé beugróm a ribanchoz - akkor még nem rettegett ennyire a nejétől, és ezzel a keresetlen szóval illette, valahányszor az nem volt jelen. Szerencsére azonban eltévedt, beleesett egy árokba, és ott aludt reggelig, így a ribanc nem látta meg a húgyos Józsit. Talán ezért lett később a felesége, és persze sem ezt a történetet, sem a ribanc-dolgot nem ismeri. Nekem viszont, ahányszor Józsival találkozom, mindig eszembe jut, és undorral vegyes röhöghetnékem támad. Meg hát, ha túl is tudnám tenni magam szolid alkoholizmusán és ezen a durva történeten, akkor sem volna túl erkölcsös dolog elvenni a feleségétől. Persze, most úgy beszélek, mintha csak rajtam múlna Józsit magamhoz édesgetni: az is lehet, hogy nem érdeklem őt, és nem is kellenék neki. (felzokog) Még neki sem kellek! (szipogva önt lelket magába) Igaz, már a temetés napján meg akart dugni, ha jól értettem az apropózását. De visszatérve Ágostra. Képzelje, mi történt a temetés előtti estén... Itt ravataloztuk fel a szomszéd szobában (rendes, hagyományos temetése volt, amilyent mindig is akart), az első házban, ahogy errefelé mondják. Tisztességesen felöltöztettük, ami nem volt könnyű dolog, mert a teherautó alaposan szétroncsolta a testét. A feje szerencsére épségben maradt, az öregasszonyok csodát emlegettek. Én persze tudtam, hogy csupán a véletlennek köszönhető az egész, de buzgón helyeseltem: a siratóasz- szonyoknak nem szabad ellentmondani. Éjfél felé járt az idő, mikor elmentek a nénik, a szomszédok és az összes látogató. Utáltam ezt a virrasztásdolgot, de tudtam, hogy én ezek után is itt, ebben a faluban fogok élni, úgy kell tehát csinálnom mindent, ahogy a helybéli emberek elvárják. Nem akartam ideköltözni soha, de Ágost ragaszkodott hozzá, és mivel az utóbbi időben elég jól kezdett keresni, idejöttünk: főleg azért, hogy majd nyugdíjaskorában a hegyeket festegethesse, pipával a szájában, és közben, haha- ha, tejet kortyolgasson. Elmentek tehát a virrasztók, és csak én maradtam ott Ágosttal. Leültem kicsit, és néztem a fejét: olyan volt az egész jelenet, mint a filmeken - tudja, hajlamos vagyok ilyen gesztusokra, még akkor is, ha nem látnak mások. Elkezdtem a közös imáinkat mormolni, praesente cadavere, azokat, amelyeket korábban együtt írtunk meg arra az esetre, ha valamelyikünk előbb halna meg. A harmadik és egyben utolsó ima közepén tűnt fel, hogy nincs rajta nyakkendő. Nem fért a fejembe, hogyan történhetett, hiszen a nénikkel minden részletre ügyeltünk, és az sem, hogy miért csak akkor vettem észre. No sebaj, gondoltam, biztosan valahová elkeveredett, úgyhogy elindultam megkeresni. De nem elkeveredett, hanem elő sem vettük: a nyakkendőket abban (mutatja) a szekrényben tartjuk, vagyis most már csak tartom, az ajtó belső oldalán, és amikor kinyitottam, láttam, hogy a temetési öltönyhöz illő nyakkendő ott lóg a 101
