Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon - a visszaemlékezést közreadja Csapody Tamás

madzaggal volt a fülemhez erősítve, és így az ütések következtében nem repült le az orromról.

Áprilisban a front közeledtével megszűnt a gyárban a termelés, de minket továbbra is foglalkoztatni kellett mindenáron. Kijártunk a városba az ottani folyó medrét mélyíteni. Gondolom, ezáltal is vélték meggátolni a közeledő felszabadító hadsereg tankjai átkelését a nem nagy folyón, vagy inkább patakon. Ostoba, nevetséges elképzelés! A mi részünkre azonban ez a munka valóságos pokol volt, annak minden kínjával. A hideg vízben állva, lapáttal merítgetve a folyó medrében ki tudja hány éve vagy évtizede lerakodott iszapot, szemetet. Minden egyes lapát tartalmát magasan feldobva a partra, miközben a lapátról a folyóvíz a kabátjaink nyakába folyt, és onnan vissza a medrébe. Borzasztóan kimerítő munka volt, amit betetőzött a menetelés oda, majd holtfáradtan vissza. Ekkor kezdtünk erősen legyengülni, és ez a szomorú tény rövidesen megmutatkozott többféleképpen. Egyet a sok közül megemlítenék. Az ebédnek csúfolt langyos löttyöt naponként kocsival hozták ki, de nem várták meg, míg a kondé- rok kiürülnek, hanem rögtön visszafordultak. Nekünk kellett hazamenetelve, a napi nehéz munka után alig vánszorogva a nehéz kondérokat hazacipelni. Ebből is kivettem a részem. Ketten fogtuk meg a fülénél és vittük, de annyira nehéz volt legyöngült szervezetünknek, hogy néhány lépés után helyet cserélve egykét másodpercig megpihentünk. így mentünk nagy keservesen, hol a jobb, hol a bal kezünkkel cipelve, a szívünket pedig a torkunkban éreztük. Minden egyes helycsere ütlegekkel, szitkokkal járt. Ezt is kibírtam, holtfáradtan, a végkimerülés határán, lerogytam az ágyamba. Az egyik sorstársam, egy fiatal cigány gyerek, egy alkalommal, hazaérve, holtan rogyott össze.

Eljött az idő, mikor, szerencsénkre, ezt a munkát is leállítani kényszerültek, közeledett erősen a front. A lágerben lődörögtünk egy ideig, itt-ott valami fölösleges munkát végezve, néha bevittek a gyárba, dolgokat csomagolni, a koszt pedig nemcsak leromlott, hanem össze is zsugorodott erősen. Ekkor kezdtünk felpuffadni, köztük én is. Megdagadtak a lábaim, a fejem annyira, hogy a szemeim valósággal eltűntek. Már nem bírtam, csak nagy erőfeszítéssel, felmenni a szobába az első emeletre. Ekkor megfogadtam, hogy nem veszek magamhoz többé semminemű folyadékot, az ételeink erősen fel voltak hígítva, csak a nagyon kevés sűrűjét ettem meg. Inkább éhezem, így talán még megmaradok, hisz tudtuk, hogy már nem tarthat soká. De az SS-ek és segítőtársaik, a kápók64 megtettek minden tőlük telhetőt, hogy ezeket a semmittevő napjainkat megkeserítsék. Én ezeket a napokat többnyire tetvezéssel töltöttem. Hogy mennyit öltem meg a körmeim között, ki tudja? Gyakran csináltak rajtaütésszerűen kontrollt, és akinél találtak - és kinél nem találtak? -, azt azonnal levitték a pincébe egy sötét lyukba, ahol csak állni lehetett, és ott tartották ebéd utánig. Mire kiengedték, az ebédjét már valamelyik kápó rég bekebelezte. Tulajdonképpen erre ment a játék, megszerezni a mások falatját. így történt velem is egyszer. Április vége felé lehetett, midőn egy német Häftling a városból visszatérve becsempészett egy

64 Kápó: a hitleri kényszermunkatáborokban kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményben részesülő fogoly.

89