Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Lator László: Tragikus bel canto – A bori versek
mi, akár a többi nép, / s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, alighanem legismertebb verséből, a Nem tudhatomból. A Minnesángerektől, a középkori német udvari költőktől vette, leginkább talán Walter von der Vogelweidétől, lefordította tőle az Ó jaj, hogy eltűnt mindent, ezt az olyan modernül hasadt lelkű nagy elégiát. De az Erőltetett menet az egyetlen olyan verse, amelyikben, középfelnémet szokás szerint, fehér sávval jelöli a sormetszetet. Ez a tipográfiai fogás nemcsak arra jó, hogy a vers jobban kiadja a formát, hogy a két sorfél elváljon egymástól. Itt mintha az el-elfúló zihálást jelentené, a ki-kihagyó lélegzetet. És: az első sorfélben bukik, ereszkedik a sorvég / Bolond, ki földre rogyván /, a másodikban, három sorpár kivételével, emelkedik, / maradni úgyse mer, / mintha a vers rapszodikus hullámverését, súlyos lebegését, ereszkedését-emelkedését, reménytelenség és remény, erőtlenség és erő egymással tusakodását a metrum is leírná. Az Erőltetett menet szavai, képei mást mondanak, mást is mondanak, mint amit versbeli szerepük szerint mondaniuk kell. Olyan gyönyörűen festik az iszonyatot, mintha költőjük kedvét lelné a részletek rajzában-színezésében. A de mégis útnak indul dísztelen próza, közli, amit közölnie kell. De a rá következő sorfél már más hangfekvésben szól. A mint akit szárny emel világít a sötét alapanyagban. Vagy: a nemrég még meghitt menedéket adó otthon azóta talán szét- züllött, elpusztult. De milyen megejtő képekben ölt alakot a rémlátás: a perzselt szél forog fölötte, és nem ledőlt, leomlott, hanem hanyattfeküdt a házfal, így, ilyen torokszorítóan, egy cseppet sem mesterkélten megszemélyesítve, ahogy a klasszikus poétika mondaná. A gyümölcsök a lomb között, sokféle képzetet indítva, meztelen ringanak, a nyárvégi csönd, eleven lény az is, napozik, a lassú délelőtt árnyékot ír, mert emberformája, lelke van az árnyéknak is. És egy-egy választékos, a köznyelvben alig honos, a dikcióba mégis magától értetődően illeszkedő szó: a béke méhe zöng, a sövény, mondhatni, egy kicsit divatj amúl tan, adysan-babitsosan rőt. És hadd tegyem ezek mellé a Hetedik ecloga egy, nekem legalábbis, felejthetetlen képét: Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok / Szerbia vak tetejéről búvá otthoni tájra. Ott van a versben minden szörnyűség, amit el kell szenvedniük, már-már naturalisztikus részletezéssel. De ezt a groteszk, fájdalmas-mesés képsort nem lehet nem elragadtatottan olvasni, akármilyen fekete is a magva. Ilyenek Radnóti pályazáró versei: komor belsejüket, szakadékos poklukat kikezdhetetlen tökéletesség pántolja körül. De ebben nem érzik egy cseppnyi disszonancia sem. Szavai háttérderengésükkel, visszhangos zengésükkel, sugárzó képei egy-egy pillanatra el-eltakarják, majd megint elénk lökik a fenyegető valóságot. Az álmainknak van ilyen bizonytalan természetük. Szép jeleneteik olykor, nem tudni miért, szorongást gerjesztenek, vagy fordítva: lidérces káprázataik nem nyomasztanak, mintha az álom alakja nem volna közvetlen kapcsolatban a jelentésével. Különös fény-árny játéka van a Radnóti-versnek is. Együtt, egymáson át-áttűnve látni bennük ronthatatlan fényt és alvilági sötétséget. Utolsó bori napjáig, az Erőltetett menetig tragikus fogantatású bel cantót énekelt. 6
