Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Fekete J. József: „És van szellemi éhség is” (Tóth Erzsébet: Szívhangok. Tárcák, elbeszélések)
Fekete J. József r „Es van szellemi éhség is" Tóth Erzsébet: Szívhangok. Tárcák, elbeszélések Tóth Erzsébet gondolkodóba ejtő esszék szerzője, s miként Szívhangok című kötetéből kiderül, tárcaíróként, novellaszerzőként is megkülönböztetett figyelemre méltó alkotó. Egyébként szőke, angyali teremtmény. Ez már nem a kötetből derül ki, hanem a vagy egy évtizednyire visszanyúló ismeretségünk nyomán árulom el az olvasónak: szőkeként, nőként, íróként is figyelemre méltó. A személyes tapasztalatomon túl ezt könyvei, költészeti fesztiválokra invitáló meghívásai, a költészete iránti idegen nyelvű érdeklődés bizonyítják. Legutóbbi kötetében is szinte életrajzszerűen cáfolja mindazt, amit a férfiak a szőke nős viccekben összehordanak, közben reménytelenül hisznek abban, hogy az élet egyszer az útjukba sodor egy olyan szépséges szőkeséget, amilyent saját vicceik nyomán elképzeltek. Az olvasó mindennemű elégedetlenkedése ellenére ezt a szexista szálat most itt elvarrom, hiszen csupán arra szolgált, hogy komolytalanságával felkeltse az érdeklődést egy komoly könyv és írója iránt. A Szívhangok ugyanis ilyen: komoly. Akárcsak Tóth Erzsébet lírája és prózája. A tárca műfaja viszont némi szabadságot is engedélyez, néha a lovak közé lehet ejteni a gyeplőt, hadd menjen a szekér árkon-bokron keresztül, a végcél, az érkezés helye úgyis biztos. A szerző a tanulságot mindenképpen kimondja, de a tárcában, miként az esszében is, éppen a tanulságig megtett út az érdekes, izgalmas, olykor megható, máskor mosolyra késztető. Tóth Erzsébet tárcái ráadásul nőie(se)k, ami a férfiolvasót nem hagyja hidegen. Most ennek a szálnak is gyorsan csomót kellene kötni a végére, s nem belebonyolódni, hogy vannak-e női írók, vagy csak írók, létezik-e női szólam, feminin narratíva meg egyebek. Szerintem igen, és ezzel a meg sem nyitott vitát berekesztettnek tekintem. Szóval: adott egy költőnő, aki lírai érzékenységgel éli meg a vele történő dolgokat, hiszen az emberrel folyton történik valami, csak nem mindenki fordít rá figyelmet; a regényíráson edzett elbeszélői hangját felhasználva tapasztalatait vallomásosan és mégis frivolan megosztja olvasójával. A tárcák középpontjában ugyanúgy tapintható a szerzői mivolta, akár a versekben, Tóth Erzsébet ugyanis folyamatosan magáról ír, bármi legyen is a témája, bármiről is legyen szó, mindig a szerzőt látjuk a szövegben, aki szinte naiv egyszerűséggel vállalja botlásait, tévedéseit, hiszékenységét, ami nyomán még azt is hihetnénk, íme a szőke nő, pedig dehogy, az önirónia tudatosan, mondhatnám: látványos rafinériával szerkesztett alakzatai mögött ott az írónő, aki folyamatosan önmagán dolgozik. Mintha csak tükör előtt szépítkezne, hogy majd olyannak mutassa magát, amilyennek ismerősei látni szeretnék, de a tükör mögött ott a kamera, ami a nézők felé közvetíti azt a képet is, amit a piperének el kellene lepleznie. Tóth Erzsébet az ilyen kitárulkozó gesztusaival vállalja mivoltát, úgy, ahogy van, olyannak, amilyen, és tárcáiból, akár egy regényből, olvashatók ki a világ kérdéseire adott válaszai, a világ dolgai és jelenségei iránti viszonyának megfogalmazása. Ez a legizgalmasabb tapasztalat Tóth Erzsébet tárcáiban, neki mindennel szemben van viszonya, mindenről van véleménye, akár gyakorlati alapú, akár ösztönös, de érzelmekkel kifejezhető, ami erősen közelíti írásait a költői alanyisághoz, miközben ezek a szövegek inkább más költőket, más írókat, olvasmányélményeket idéznek fel, a szerző érzelmi potenciálja az elbeszélés szintjén teljesedik ki. Aki saját életregényére mint írói alkotásra tekint, bizonyára nem kerülheti el érzelmeinek kivetítését a nagyszülőkre, az édesanyára, a testvérre, a társra, és ez így van Tóth Erzsébet esetében is, de ő ugyanolyan szenvedélyes érzelmekkel szól az utcai zenészekről, az orvosokról, a besurranó tolvajokról, írótársakról, történelemről, marginális figurákról, mint a legközelebbiekről. Őszintén, nőiességének teljes bájával. Az orvosokról például: „...nekem az orvosok a gyöngéim. Beléjük tudok szeretni. 115
