Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Botka Ferenc: Nagy Lajos király – Arany János – a Toldi szerelme nyomán Itáliában
Ami ezután következik, az már csak társadalmi „ráadás": az ismét eszméletét vesztett Piroska sírját két tolvaj kirabolja, s a rablást Toldira fogja, aki ilyenformán már országos és egyházi átokkal is sújtott, törvényen kívülivé válik. (Ez utóbbi lépéssel sikerült Ilosvai utolsó - és korábban használhatatlannak minősített - motívumát is felhasználni; igaz, az eredetihez képest gyökerében megváltoztatott, s ellenkező előjelű formában.) A végkifejlet valódi hozadéka azonban elsősorban annak a feladatnak a teljesítése volt, amely - érzelmileg és lélektanilag is hitelesen - igazolta a Toldi befejezésének már idézett tételét hősünk ridegségéről és a női nem iránt való elidegenedéséről. Most már csak azoknak a feltételeknek a megteremtése volt hátra, amelyek nyomán Toldi majd újra „kiérdemli" Nagy Lajos kegyelmét és visszajuttatja őt a királyi udvarba. Hiszen a trilógia befejezése, a Toldi estéje eleve ebből az állapotból, a férfikor tartós udvari szolgálatából (illetve annak megszakadásából) indult. Ezért volt Arany Jánosnak szüksége még további hat énekre és azokban az olaszországi hadjárat kalandjaira. Elnézést e henyén odavetett kijelentésért. Igazat mond ugyan, de a benne felvetett feladat kidolgozása legalább olyan buktatókkal és nehézségekkel járt, mint az elbeszélőköltemény első része. Mint jeleztük, az olaszországi hadjárat gondolata már a Daliás időkben is felvetődött, de még nem rendelkezett epikai súllyal, szereppel. Ezúttal már nem volt hiány benne. A gondot a téma történelmileg „hiteles" kidolgozása adta - és benne azoknak az imént említett helyzeteknek a kialakítása, amelyek között Toldi megjelenhetett a vezeklő szerepben. Az utóbbival kezdve: Ilosvai adomáit kimerítve Arany teljesen magára maradt: új epizódjait — az ő szavait kölcsönvéve - már majdnem kivétel nélkül „saját ujjából kellett szopnia" bocsássuk előre, ragyogó fantáziával és biztos valóságérzékkel. A téma „hiteles" megközelítése sem volt könnyű. Előkészítéséhez tartozott a korábban már felsorolt források és korabeli történelmi összefoglalók újraolvasása; az utóbbiakat kiegészítve Szalay László, illetve Horváth Mihály Magyarország történelme (azonos) című munkáival (előbbi 1852, utóbbi 1860-63). Mindketten számos olasz forrást is felhasználtak, így Dominicus de Gravina 25 kötetes szintézisét, illetve Giovanni Villani 1857-1858-ban, Triestben kiadott krónikáját, amelyek a korábbiaknál közvetlenebb és szélesebb részletekkel szolgáltak az anyaggyűjtéshez. Ismételten szeretném azonban aláhúzni, hogy Arany nem kívánt a források rabja maradni. Adataikra (ugyanúgy, mint saját korának „adataira" az időszerű kérdéseknek hangot adó költeményeiben) kizárólag mint hangulathordozó nyersanyagra volt szüksége, amelyből egy új, általa teremtett költői világot alakított ki - természetesen a mű alapeszméjéhez és az azt megjelenítő szerkezethez igazodva. Alkotómunkájának érzékeltetésére szembesítünk néhány eposzi szereplővé emelt történelmi személyt azzal a képpel, amelyben azok a Toldi szerelmében megjelentek. Elsőként az Anjoukról. A családfa ága-bogaitól eltekintve elégedjünk meg a legfontosabbakkal. Elsőként az Árpád-házból származó Mária királynő alakjával, akit feleségül adtak a szicíliai-nápolyi királyságban uralkodó Anjou-dinasztia jeles képviselőjéhez, II. vagy Sánta Károlyhoz. Az ő unokája volt Róbert Károly (Nagy Lajos apja), aki - az Árpádház kihalását követően, nápolyi segítséggel - elnyerte a magyar királyi trónt, s uralkodásának harmincnégy éve alatt az országot európai szerepbe emelte. Hatalma tetőpontján vetődött fel benne a gondolat a nápolyi és a magyar királyság egyesítéséről; s ennek első lépéseként rávette - a nála több mint húsz évvel fiatalabb - nagybátyját, Róbert (fiú örökös nélküli) nápolyi királyt, hogy egyezzen bele fia, Endre herceg és lánya, Johanna 72
