Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT SZALAY LAJOS - Szepes Erika: A hagymaember (Turczi István költészetének mélyrétegei)

vizéből az újraszülöttnek kell innia, hogy „kihulljon belőle a teljes emlékezet". Korábban a felejtés nem az élet, hanem a halál attribútuma volt. Az emberi elme eredendően a felejtés terében mozog, amelyből - egyre fejlettebb módozatokkal - próbál kiszabadulni, miközben tudja, hogy az csak a halálban lehetséges (Végh A., 2007/6.).

Külön fejezetet érdemel Platón - nem véletlenül áll Turczi filozófiai érdeklődésének homlokterében! -, aki szerint „a mítoszok olyan emléktréningek, amelyek arra valók, hogy a kettészakított egység [ti. az emlékezet és a felejtés, Sz. E.] helyreálljon, az ember eredetére visszaemlékezzék", és ez az emlékezés összekapcsolódik a Gnóthi szeauton („Ismerd meg önmagadat") imperatívuszával. „Az emberi lét eredendően elrejtett, annak igazságát az elrejtettségből erőszakkal ki kell hozni, zsákmányként el kell ragadni az elszakítottság honától, a természettől. Kiszabadítani az elszakítottságból azt jelenti: újra egyesíteni. A lét és a tudás szeparáció: tudni valamit azt jelenti, a tudottat kiszabadítjuk a korábbi, homályos egységből." (Platón) Parmenidész szerint a lét és a tudás azonos.

Platón filozófiája egészében az emlékezés jegyében áll. Azt tanítja, hogy a halandó képes a megismerésre [...], azaz arra a tudati működésre, amelynek során visszaemlékezhet az ideákra. (Az idea tökéletes megnyilvánulása valamely szubsztrátumnak, amelyről a visszaemlékezés során csak tompított-torzított árnyképet kap. Turczi egész költészetének egyik fő vezérmotívuma az indigó-lét, amely a valós, lényegi létnek csak silányabb változata. Ennek részletes kifejtésére több fejezeten keresztül visszatérek.)

E tudásmódhoz tartozik az az ismerettípus, amelyről a dialektika a nevét kapta, s amelynek dialektiké episztémé a teljes neve. Ha a lélek az érzékelésre támaszkodik, akkor csak a világot, a dolgok sokféleségét ismerheti meg. A lélek útja ilyenkor nem a tudás, hanem az odüsszeuszi bolyongás (pláné). Ha a lélek, a delphoi útmutatás alapján, felismeri saját természetét, s erre hagyatkozva mozdulatlan, változatlan, örök tárgyakat vizsgál, kijuthat zavarodottságából, és bizonyosságra (phrónészisz) lelhet. Az érzékelés a test dolga, a belátás a léleké. Ha közegükből kiemelem figyelmem tárgyait, akkor - a görög szóhasználat szerint - dialegó, azaz kiválasztok. Ez Platón módszerének a lényege. Kiválasztok, tehát szeparálok. (Idáig vezethető vissza Gadamer fentebb idézett gondolata. Megelőlegezettség??) Platón ki is bontja: a dialektika a fokozatos kiválasztás, gyomlálás módszere, aminek során elérkezhetünk a szétválaszthatatlanhoz, az Egyhez, ami a híres szókratészi „ti esztin" („mi az, hogy...") kérdésre felel. Ugyanilyen funkciót tölt be az apokrinó = választok ige mediális alakja: apokrinomai = elválok, elkülönülök szó is, egy kérdésre csak akkor tudok válaszolni, ha elkülönülve kilépek önmagámból.

A dialektika, a megismerés Platónnál közös ügy. „Mert ha mi, emberek összetartunk, minden téren: cselekedeteinkben, beszédünkben és megfontolásainkban - egyaránt többre vihetjük." (Prótagorasz) A közös jelző minden emberi megnyilvánulásban kapcsolódik Turczi egész életművéhez: alkotóeleme az általa rögeszmerendként oly sokszor említett saját világrendnek. (A rögeszmerend külön fejezetet kap e tanulmánykötetben.)

Az Alvilágból visszatért Orpheusz - akit Platón az Állam végén lelki tisztaságát mindvégig megőrző hattyúnak láttat - csak halott szerelmesére és az érte folytatott küzdelem kudarcára emlékezhet. Emlékei tartják fogva, amikor nem hajlandó más nőre nézni, ezért tépik szét a bakkhánsnők. Uruk, Dionüszosz ugyanis nem tűri, ha valaki nem tud mámorosán felejteni. Orpheusz letépett és tengerbe vetett feje onnan jósol. Ezúttal Apollónnal gyűlik meg a baja: a jóslás istene elhallgattatja, mert tudja, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. (Milyen egyértelmű előképe ez is egy ma oly sokszor hangsúlyozott tudományos közhelynek!) (A leírásban Végh A. gondolatmenetét követtem, Végh A., 2007/6.)

H. Weinrich a középkor jellegzetes emlékfelfogásait gyűjti össze és kommentálja: Szent Ágoston a lét alapját, Istent saját emlékezetében keresi. Istent az emberek elfelejtették, a Legfőbb Lény az emberek felejtésében Atlantiszként elsüllyedt, de bármikor visszahozha97