Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Mohai V. Lajos: Regényvárosok (Bekezdések Bánki Éva prózaírásáról)
Mohai V. Lajos Regényvárosok Bekezdések Bánki Éva prózaírásáról Bánki Éva 2004-ben napvilágot látott debütáló könyvének a címe, Esőváros, a Gellért-legenda egy változatát íróilag állító és művészileg képző második regényének pedig - mely alig egy esztendővel követte a „pályakezdő" művet - Aranyhímzés. Rövid dolgozatom fölé azt írtam: regényvárosok. írhattam volna regényhímzéseket vagy regényhímzőt is, ahogy azt egyik méltatója Büky László pedzette. Mégis maradtam a regényvárosoknál, mely teret és időt egyként jelöl. E két fogalom nélkül ugyanis nincs regény. Arról nem is szólva, hogy az Aranyhímzés haláltörténetének ugyancsak egy város, a középkori, színpompás, valóban magával ragadó Velence ad a szerző kezébe regényteret, regényhelyszínt, regénykulisszát, a nyomozás, a nyomkutatás, mely története és vezérlőszála a cselekménynek, tehát úgyszintén regényváros ban játszódik. Az emlékezet és képzelet tájainak fölfedezése, mert Bánki Éva prózája is ezt a szerkezetet működteti, városban, városokban történik. Egyszer voltakban, melyek ugyan ma is állnak, de nem ugyanazok. Bánki városai, noha létezők Prágától, Pozsonytól az „esőváros" Dunaszerdahelyen, Galántán át saját szülővárosáig, Nagykanizsáig, ahogy az írótól elvárható, képzeletbeli eseményekkel, történetekkel, és elképzelt titkokkal kitalált és megszemélyesített városok. (Nagykanizsa: „Haldokló, de műveli város ez, gondoltam, Trianon elvágta a déli piacoktól az utolsó kisváros [...] Európában, ahol a kamarazene volt a »jobb emberek« legfőbb szórakozása, ahol az utcán, ha találkoztál valakivel, behívott a házába Mozartot hallgatni.") Bánki írásainak mélyén tehát városok, helyek rejtőznek, „a hely ahol élünk" archetipikus jegyeivel. Bánki városai voltak, ma is vannak, de az idők folyamán sohasem olyanok voltak, és ma sem olyanok, ahogy az írói szem láttatja őket. Azt mondanám, hogy nem azonosak azzal a várossal, amely után az írói szem kutat és nyomoz. Bánki Éva ezeket a már nem létező, vagy sohasem létezett városképeket, regényvárosokat emeli ki a prózaíró látásmódjával, az elbeszélő élményével, az elbeszélő felismeréseivel, fiktív, vagy a valóságból a Aktivitásba átlépő szereplőkkel, hősökkel. Harmadik könyve, a címe miatt sokféle előérzettel olvasható, különféle életfölfogásokat és világviszonyulásokat epikusán egymás mellé sorakoztató Magyar Dekameron sem lóg ki ebből a sorból: a Magyar Dekameron elbeszéléseinek lapjain is helyek, határvidékre települt városok legendáját költi, városok legendája után nyomoz az írónő. A kiemelések azt próbálják megelőlegezni, amit én Bánki írói nézőpontjának, sőt irodalmi vezérlőelvének, az író általa elgondolt pozíciójának vélek, a költést és a nyomozást, mely kifejletten az Aranyhímzésben áll előttünk. Ez a kisebb forma és térfogat e pillanatban talán mintha jobban a kezére állna Bánkinak, aki itt tudja kamatoztatni nagyszerű képességét, intuícióját a meseszövéshez, és mozgósítani - ugyancsak a meseszövéshez - páratlan műveltségét. Az Aranyhímzés tág értelemben voltaképp a történelmi regény regiszterébe tartozik, amelyben a kutatás, a visszakeresés, a visszafejtés áll a középpontban, a módszer pedig a nyomozás: „egy nyomozás története", mondja az írónő, nem pedig egy szent életének a leírása. (Ha az utóbbi volna, akkor is többes számot kellene használni.) Tehát nem mással él, mint a detektívregény-technikával a szerző. Ez a két műfajtípus a szíve csücske a szerzőnek. Bánki első regénye történelmi regény volt, mely száz év történetét fogta rámába. A második egy detektívregény sémaelemeit felhasználó, nagyon fortélyosan egymásra rakodó emlékezéstörténetek könyve, ahol a főszereplő, Csanád megye püspöke, Sebe voltaképpeni politikai nyomozása Gellért múltjáért, múltjának legendájáért folyik a fényűző és hatalmi szempontból kulcsfontosságú 117
