Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
arról benézett egy ilyen megfigyelő, mert ugye feltétlenül ügyelni kellett a kormányzóra. Nem sokkal aztán meg is jött, kemény, katonás léptekkel, szigorúan. Felment a pódiumra, beállott, hogy miért, miért nem, nem volt szabad a főméltóságú úrhoz nyúlni, megigazítani. Csináltunk róla két vagy három egész alakot, közeli fölvételt is csináltunk néhányat. Amikor a főnököm feszült mosollyal megköszönte, hogy köszönöm, főméltóságú uram, akkor lejött az emelvényről, nem nagy emelvény volt, vele is kezet fogott, velem is kezet fogott, és katonás léptekkel kiment. Hát a lányoknál bent a műteremben azzal viccelődtem, na, lányok, a főkormányos ma kezet fogott velem, nem mosok kezet. Na most, egy mellékes visszaugrással: amikor Uher Ödönnél még az öreg Ferenc Jóskát fényképezték, nem volt szabad szólni a felséges úrhoz, csak az udvarmesterhez. De olyan trottyos gatyában volt az öreg, csupa ránc, hogy a retusőr egy napig dolgozott, amíg a nadrágjából tudott valamit csinálni. Ez volt. A fényképész nem is inthetett, nem is szólhatott, csak az udvarmesternek. Ilyen volt a világ abban az időben. Hát ma már ilyesmi nincsen. Szóval nagyon nagy cég volt a Brunhuber. 1936-ban — akkor már nem voltam nála -, egy államsorsjátékon főnyereményt nyert, és a Vérmező túlsó oldalán vett egy házat három- százezer pengőért. De volt egy másik villája is, a Dániel út 50-ben is. Államosították ezt is, államosították azt is, majd belebolondult az öreg. És a kis kolléganőm, Rózsika, a lánya, fényképész lett a Baross utcában, a férje, Körmendi János kereskedelmi iskolai tanár volt, jó barátom, egy végtelen helyes, kedves kis ember. Az államosítás után örültek, ha sürgős igazolványképeket csinálhattak. Szóval ilyen a visszaesés. Nem csak náluk, másnál is. A fotóhamisításról Engem sem gyerekkoromban, sem később nappali világításos műterembe sosem engedtek be. Mert annak is megvolt a trükkje. A függönynél megvolt a fő fény, de a vetett árnyékot a hátsó függönnyel kellett kiegyenlíteni, hogy kevés ne legyen a fény. És például nagyon érdekes, hogy reprodukcióban előfordulhat a muzeológusoknál, hogy mondjuk az így történt-ben van egy könyv, így élt Szamuely. Hát hogy Szamuely hogy élt, azt tudom, annak idején nagyon sok eredeti képet láttam róla. Eredeti képeket, nem bedolgozottakat. Nem szólok róla semmit, jobb, ha nem szólok semmit. A könyvben látom, hogy 13-ban a kis keménykalapban, a szájában cigaretta, az akkori idők szerint félhosszú kabátban, zsebbe dugott kézzel áll Szamuely, ahogy ő szokott állni, és mellette állnak a társai. Hézag különbség volt, és négyen-öten. Ez benne van a könyvben, így élt Szamuely, mondjuk 13-ban. Két-három lappal később ugyanez a kép sziklaháttérrel. Abból nekem egy nap harmincat kellett csinálni. Ment gyorsan. Volt műszikla, oszlop elég. Megvoltak a sablonok hozzá. Aztán fontos volt a világítás. Merről jött a fény. Az oszlop fényes lett, ha erről jött a világítás, keletkezett egy kis árnyék, lett egy kis domborulat. Ehhez logika kell. De gyerünk vissza a könyvhöz. Néhány lappal később ott van ez a kép, hogy Szamuely 1916-ban. Ugyanaz a kép, új háttérrel. De itt az intelligencia megint szóhoz jut, ugyanis a mellette álló alaknak a vetett árnyékát nem vették le a válláról. És ott van a vállán, a mellette levőnek látszik a vetett árnyéka. A régi időkben, politikusképeken, csoportképeken hányszor látott az ember ilyet, amikor az önárnyék is és a vetett árnyék egy csoportképen kívül három-négy irányba ment. Hát hány nap sütött akkor az égen? Ha felhívom rá a figyelmet, észreveszik, de ha nem mondom, nem figyelnek rá sosem. A fénykép mindent megmutat. Csak le kell tudni olvasni róla. És figyelni kell rá egy kicsikét. Vidéken volt fényképész az öreg Varga bácsi. Énhozzám jöttek ilyen fotógravúrák, kettő képből egyet csinálni, új hátteret a meglevő helyett, fejet cserélni vagy testet cserélni, 94
